CSODÁK

Teltek a napok, hetek. Még egy kis türelem, és beköltözhet a Jézus Szíve 2-be – számolta Jónás bizakodva a napokat. Ezt a telet még kihúzza ezen a menhelyen, de jövőre mindentől függetlenül odébbáll. Bár senki sem mondta, világosan érezte, hogy a motozás óta senki sem kedveli. Munkát továbbra sem talált, hacsak külföldön nem próbál szerencsét. De minek, ha ott is ugyanolyan gazdasági krízis dúl, mint amilyen itthon tarol mostanság?
Valamelyik nap szokás szerint épp az utcán bóklászott, amikor egy pillanatra szuper járgány fékezett le mellette. Na, és ki ült a volánnál? Természetesen Fuchs Jancsi. Szemük egybekapcsolódott. Vajon felismerte-e, tudniillik úgy bámul rá, mintha most látná először. Hát ez elég fura lenne, mert még egy éve sincs, hogy találkoztak. Kissé ugyan szakállas, meg a kabátját is jócskán elnyűtte, de ettől még felismerhetné egy gyerekkori jó barát.
– Halló!
Uff, ez megpattant! A központba érve kis csoportosulásra lett figyelmes. A városháza előtt két személy: egy tüzes tekintetű, kecskeszakállú meg egy szelíd arcú, barna férfi szónokolt.
– Talpra, magyar, hí a haza!/ Itt az idő, most vagy soha! – ágált a kecskeszakállú.
– Petőfi! – magyarázta büszkén egy miniszoknyás diáklány.
– Milyen idő? – kérdezte az ácsorgók közül valaki.
– A cselekvésé, polgártárs. Negyven évig hallgattunk, 20 éve szövegelünk, de amikor tenni kellene egyet-mást, úgy lapítunk, mint a tetű a var alatt.
– És? Mit kellene csinálni? – tamáskodott egy szkeptikus hallgató. – Pisiljünk szemben a széllel, vagy húzunk a francba Nyugatra?
– Egyiket sem! – fejtette ki véleményét a barna hajú. – Imádkozzatok, és dolgozzatok, ahogy meg van írva, testvérek. Ez az egyetlen út ahhoz, hogy kiláboljunk a mostani válságból. Az elnökök kormányoznak, a papok prédikálnak, mert ez a feladatuk, a miénk meg, hogy betartsuk a parancsolatokat.
– Egy fityiszt az olyan törvénynek, mely senkinek sem ad munkát, kenyeret, mert nekünk kenyér kell, nem malaszt, sem gúzsba kötő parancsolatok – cáfolt rá azonnal a kecskeszakállú fiatalember. – A magyarok istenére/Esküszünk,/ Esküszünk, hogy rabok tovább/Nem leszünk!
– Szép szavak, csak egy kicsit költőiek, másrész mi az, hogy a magyarok istene? Ezek szerint nekünk külön magyar Istenünk van?
A csoporthoz egyre többen csatlakoztak, amit persze a városházán is észrevettek.
– Már megint demonstrálnak? – dörmögött a kimért modorú, savanyú ábrázatú polgármester. – Tudtommal egy tüntetés sincs mára bejelentve.
– Szerintem csak szónokolnak – vélekedett az alpolgármester. – De ha óhajtod, beszólhatok a rendőrségnek.
– Egyelőre várjunk, hátha mindjárt odébbállnak.
– Ahogy parancsolod. De mégis miről hőbörögnek? Igaz, hogy véleményszabadság van, azért jobban érzem magam, ha mi is tudunk róla.
– Márkus úr! – utasította a polgármester egyik ott lebzselő hivatalnokát. – Nézzen körül egy kicsit a Kossuth téren, aztán jelentse, mi a helyzet odakünn!
– Mondjon le a miniszterelnök, sőt, az egész kormány, ha már ennyire tehetetlenek! – harsogta a kecskeszakállú.
– Éljen! Új választásokat akarunk! – kurjantotta el magát a tömegből valaki.
– Úgy, ahogy mondod, barátom. Nekünk olyan parlament kell, aki nem fél beolvasni a mindenható bankoknak, igazságügyi és egyéb szerveknek. De nem úgy, mint valamikor a szocializmusban, hanem értünk, tisztelt hölgyeim és ura­im, mert nem mi vagyunk az államért, hanem az állam van miértünk.
– A magyarok istenére/Esküszünk,/ Esküszünk, hogy rabok tovább/Nem leszünk! – skandálták kórusban az emberek.
– Kicsit hamar rákezdték, holott még csak március harmadika van – gondolta Tóth Jónás.
– Milyen igazuk van! – gondolta az önkormányzósági tisztviselő. – De erről inkább nem számolok be.
– Amíg ezt nem értük el, demokrácia sincs még Magyarországon. Egyetért velem, tisztelt próféta úr?
– Egyetértek, kivéve a módszereit, tisztelt Petőfi úr, mert mit tennének akkor, ha szóba sem állnak magukkal.
– Ugyanazt, amit Petőfiék: amikor a jó szó nem használt, elővették a kardjukat – begyeskedett a kecskeszakállú.
– Ajaj, ez már veszélyesebb érv! Erről már a polgármesternek is referálni kellene – ijedezett a hivatalnok.
– Vagyis fényesebb a láncnál a kard, ami persze vért is ont, utána sirathatjuk a holtakat: anya a gyermekét, testvér a testvérét. Nem, barátaim, van ennek más útja-módja is: szeresd az Urat, engem, őt, mindenkit – mutatott a szelíd arcú, fekete ruhás férfi a tömegre. – Ez bizony ilyen egyszerű, mégis minden kér­dést megoldhat.
– Én szeretem, csak ők nem szeretnek engemet, pontosabban azok ott – mutatott a vérvörös ingben feszítő ifjú a városházára. – Na, és tudod, mért? Mert csak magukat szeretik.
– Mondjon le a polgármester is! – vihorászott egy punk frizurás, hosszú nyakú fiatalember.
– Azt hiszed, ezzel kevesebb szegény lesz a városban, elállnak a szelek, megszűnik a globális felmelegedés, nem vékonyodik tovább az ózonrétegünk?
– Állj, állj, állj! Ez egészen más kérdés. Majd a tudósaink megoldják, de amíg ez sikerül, saját kezünkbe vesszük a sorsunkat – szorította kezét ökölbe a vörös inges rebellis.
– Jehova nélkül? Aligha. Térjetek észhez, emberek! Hát nem látjátok hova jutottunk nélküle?
– Pfuj! Le vele, hiszen ez egy jehovista! – dobálta meg tojással a punk frizurás.
– Íme, a válasz: ide, hölgyeim és uraim! – mutatott a férfi tojástól maszatos arcára.
– Maga tényleg jehovista? – bicegett eléje ekkor egy mozgáskorlátozott tüntető.
– Nem, kérem, Jehova Tanúja. Mi így szoktuk magunkat nevezni.
– Jehovista, Jehova Tanúi, nekem tök mindegy, engem csak az izgat, maguk valóban Isten kiválasztottjai, mert így mondják.
– Csak a Tanúi, szimpla bibliamagyarázók, semmi több.
– Akkor az is kacsa, hogy csodákra képesek, gyógyítani tudnak meg ilyesmi?
– Csoda? – grimaszolt egy autóvállalkozóból lett APEH-tisztviselő. – A XXI. században? Ki az a hülye, aki még hisz ebben?
– Nono, lassabban a testtel, apuskám! Maga szerint én hülye vagyok? – csattant fel a mozgáskorlátozott.
– Akinek nem inge, ne vegye magára. Maga hisz a csodákban?
– Hisz a rosseb. Én csak kérdeztem.
– Én is, hacsak a tisztelt Tanú úr nem bizonyítja be, hogy tévedtünk.
– Ha képes lennék rá, szavamra megtenném. Sajna nem vagyok, merthogy Isten sem vagyok. Sem Jézus, sem szent, sem próféta, mint ahogy egyesek állítják magukról.
– Hát persze, hogy nem – szólalt meg az önkormányzati tisztviselő ravaszul. – Csak egy jámbor bibliamoly, úgyhogy menjünk haza békében, annál is inkább, mert mindjárt esni fog – nézett az égre aggodalmasan.
Alig mondta ki, elbújt a nap a felhők közt, és akkorát mennydörgött, mintha száz ágyút sütöttek volna el. A tér rögtön kiürült, csak Jónás, a feketeruhás Tanú, az APEH-es, a mozgáskorlátozott meg két férfi bámult egymásra.
– Maga komolyan hisz Istenben? – vette fel az elejtett fonalat az APEH-tisztviselő.
– Ezt a kérdést meg sem hallottam.
– Oké, akkor mást mondok: ha tényleg van Isten, imádkozzon hozzá, és kérje meg, hogy fújja el ezeket a viharfelhőket – provokálta a fekete ruhást gúnyosan. – Ha szereti magát, megteszi, föltéve, hogy képes rá, no, és ha egyáltalán érdekli, mit gondolnak róla az emberek.
– Elfújja, ha akarja. Ebbe emberfia nem szólhat, arról meg, hogy mi érdekli, egy szót sem mondok, mert nem tudom.
– Meggyőzött – nézett az égre színlelt áhítattal. – Nem fújta el. Egyszerű: eső lesz, mert ő így akarja.
– Ő, vagy a természet, melynek szintén megvannak a maga törvényei.
– Nofene! Most aztán végképp nem értem, ki, mi kormányozza a világot: Isten, Ördög, a fizika törvényei vagy mi, emberek?
– Hol ez, hol az. Legalábbis addig, amíg az Úr meg nem szabadít a Sátántól. De ez már a végítélet napja lesz. Neki is, meg nekünk is, amikor Jehova feltámasztja a holtakat. Ezek egy része már szállhat is a mennybe azonnal, a bűnösök pedig még kapnak ezer esztendőt.
– Mire?
– Hogy megbánják a vétkeiket, mert csak így juthatunk vissza a második földi Paradicsomba.
– Ezer év múlva. Ó, az még egy nagyon messze van! Én már most megbánom, csak újra ép és fitt legyek – ragadta meg a Tanú kezét a mozgáskorlátozott, és a homlokához szorította. – Uram, bizonyítsd be, hogy létezel, és tégy csodát egy nyomorult rokkanttal! – ökörködött, aztán egyszerre csak elsápadt, és a földre hanyatlott.
– Ezt meg mi lelte? – tapogatta meg az adóellenőr a pulzusát. – Egy kicsit borszagú, amúgy szerintem kutya baja a komának – húzta ki a rokkant ingét, és magától illő természetességgel törölte bele a cipőjét. – Volt szerencsém! További kellemes társalgást!
– Ennyit a csodáról – ültette a mozgáskorlátozottat a padra egy idősebb úriember. – Még szerencse, hogy én semmit sem kívántam magamnak. – Viszontlátásra! Maga meg menjen a pokolba! – sziszegte a hittérítő felé mogorván.
Jehova Tanúja lesújtva meredt utána.
– Bocsásson meg neki, nem tudja, mit beszél – vigasztalta meg Jónás együtt érzően. – Én tudom, hogy magának igaza van, és, hiszek, igen, jól hallotta, még hiszek a csodákban. Csodák voltak, vannak és lesznek, míg a világ világ, az bizonyos. Hiszen ezek nélkül se Jehova, se Paradicsom, se mennyország nem létezne – tekintett ünnepélyesen az ég felé.
Borongós, vihar előtti csend ült a városra. Már-már eleredt az eső, amikor feltámadt a szél, és végigsüvöltött az égbolton. Erre egy szempillanat alatt kiderült, és a nyári napsugár a járókellők szemébe kacagott.
– Valaki nemrég azt mondta: ha tényleg van isten, fújja el ezeket a felhőket! – sugárzott megilletődve az ifjú. – Ugye, maga is hallotta? – fordult egy szem hallgatóságához, aki a tömegből még itt maradt.
– Igen, és?
– Elfújta! Kell ennél több bizonyíték, hogy Jahve mindent lát, hall, és bármit megtehet, mert ő az Úr, az egyetlen igaz Isten az egész univerzumban.
A férfi hol a jehovistára, hol Jónásra sandított. Az előbbi megdicsőült arccal bólintott, míg Tóth Jónás szemében furcsa fények villództak.
– Azt hiszem, maguk nem teljesen komplettek.
Így kezdődött a fiatalember barátsága Zénóval. Jehova Tanúja egy utazási irodánál dolgozott, Jónás munkanélküli, azért nem irigykedett a férfire. Néha elkísérte egy-egy hittérítő útjára, de csak, mint csendes társ.
– Ez a szabály, ugye, megérted, viszont ha megtérnél… Gondold csak végig, testvérem! Akkor nemcsak prédikálhatsz, de anyagilag is számíthatnál a Tanúkra. Tény és való, hogy mi fizetés nélkül szolgálunk, de neked se lakásod, se munkád, és mi sohasem hagyjuk elveszni azokat, akik nekünk szolgálnak.
Csábító ajánlat, el is tűnődött rajta Tóth Jónás, aztán mégis úgy döntött, először csak úgy nézi, kóstolgatja a kisüstit, mielőtt az egészet meginná. Nagyra értékelte a Tanúk közvetlenségét, nyíltságát, azt az optimista felfogást, mellyel a jövőt kezelték. Azt azonban sehogy sem tudta elfogadni, miszerint csak rajtuk, azaz Jehova Tanúin keresztül vezet az út Istenhez.
– Nem rajtunk, a Biblián keresztül, s mivel mi magyarázzuk helyesen, csakis a mi vallásunk lehet az egyetlen igaz hit a világon – állította Zénó szinte megbántva, amiért Jónás nem mindenben hitt neki. – Nézd, hoztam neked egy könyvecskét – lepte meg egy alkalommal Tóth Jónást. – Ebben minden fontosabb vallás benne van. Olvasd el figyelmesen, utána megbeszéljük, milyen következtetésre jutottál. Na, elolvastad! – kérdezett rá egy hét múlva.
– Kétszer is.
– Most már látod, mi a különbség például egy buddhista, iszlám vagy keresztény vallás közt?
– Nagyjából.
– Persze van ennél több vallás is, nem szólva a számtalan szektáról, amiből csak itt magyarban van vagy 200 felekezet.
– Van. Én magam is találkoztam baptistával, mormonnal, jogival, aki mind arról akart meggyőzni, hogy az ő vallása „az egyetlen igaz hit a világon”.
– Értem a célzást, de remélem, most már te is kezded pedzeni, kinek van igaza.
– Mondjuk úgy: régen még pedzettem, de mióta ennyi vallást ismerek, most már végképp nem tudom.
– Megdöbbentő! – hűlt el a jehovista, aki homlokegyenest más válaszra számított. – Azért csak tanultál valamit. No, mindjárt meglátjuk! Halhatatlan-e a lélek, vagy a testtel együtt pusztul el? – rukkolt ki gyorsan a kérdéssel.
– Mivel még nem haltam meg, kérdezz olyat, amit átéltem.
– Hol halt meg Jézus: kínzóoszlopon vagy keresztfán?– Én nem voltam ott, ezért csak annyit mondhatok, amennyit mástól hallottam.
– Lehet-e az Atya saját Fia is egyúttal?
– Szülhetett-e fiút a Szűzanya?
– 144-en, 144 000-en vagy senki sem jut feltámadás után a mennyekbe?
– Ha eljön az ideje, mindnyájan megtudjuk.
– Csalódtam benned, öcsikém – hagyott fel a próbálkozással a derék bibliamagyarázó. – Te nemcsak Jehova Tanúiban nem hiszel, de lassanként még a Bibliától is elfordulsz, ezért el kell válnunk egymástól – jelentette ki sóhajtva. – Kár, mert amúgy elég jó fej vagy, és ha nincs ez a könyvecske, a mai napig is testvérekként járjuk az utcákat.
– Akkor ne váljunk el. Amiért másként látok bizonyos dolgokat, attól még lehetnénk „testvérek”.
– Többé nem – rázta meg a fejét elutasítóan –, mert ahova én megyek, csak testvérek járhatnak: egy út, egy szív, egy testvér. Jehova legyen veled, barátom! Ha egyszer mégis megtérnél, a Királyságteremben megtalálsz.
Valamit megint rosszul csináltam! – vádolta Jónás keserűen önmagát. De hogy mit, meg sem próbálta már fejteni.

(Folytatjuk)

A regény eddigi fejezetei itt olvashatók