PIKNIK

Felépült az új otthon, a Jézus Szíve 2. Csupán berendezni kellett, amire, Európai Uniós segély ide vagy oda, egyelőre nem volt pénz. És a válság tovább gyűrűzött a világban.
– Meghalt a kapitalizmus. Éljen a szocializmus! – dörzsölgette tenyerét Kína, Kuba és Korea egy része diadalmasan.
– Vesszenek a politikusok, ők visznek csődbe bennünket! – rázták az öklüket a munkavállalók és munkaadók zöme egyaránt. – Vesszen a kapitalizmus, új világrendet akarunk!
– Ez az Úr büntetése, amiért eladtuk magunkat az Ördögnek – hirdették a papok a templomban.
És valóban: sorba törtek ki a vulkánok, a folyók megáradtak, járványok, földrengések rázták meg a bolygónkat, mintha valamilyen átok szakadt volna a világra.
– Átok? Véletlen, vagy még az sem: szükségszerűség, a fizikai és egyéb törvények természetes láncolata – fölényeskedtek a tudósok.
Kétségtelen, hogy áradások mindig is léteztek, ugyanígy szárazság, orkán, szegénység, háborúk… De most valahogy minden összejött, és szinte naponta fokozódott a káosz és kétségbeesés.
A fiatalember fásultan csatangolt az időnként csatatérré változó utcákon. Egyik nap piros tűzoltóautó robogott el eszeveszett szirénázással mellette. Hm, biztosan megint Molotov-koktél dobtak valamelyik politikus, zsidó, cigány vagy bíró házára! Két kilométerrel odébb egy rohanó mackósba ütközött.
– Jaj, a tyúkszemem! Nem látsz, te vadszamár!
– Bocsánat! Nem dobna ide nekem is egy zacskó eurót? – nyújtotta feléje a tenyerét ironikus mosollyal.
– Segíts magadon, és az isten is megsegít – köpött a markába a símaszkos bankrabló, és bevágta magát egy Mercibe.
– Jó utat! Legyen máskor is szerencsénk!
Szemben vele tüntető tömeg menetelt.
– Oszlassák fel a parlamentet! Menjenek a képviselők kapálni! – olvasta a transzparenseken, melyek mögött az USA, Oroszország, Kína, és Magyarország elnökei imbolyogtak felakasztott bábúk képében.
Utcai csendélet a XXI. század hajnalán. Az egyik villa kertjéből vérpezsdítő dallamok szűrődtek az utcára. Itt lakott Für Győző, a Fidesz városi elnöke. Valamit ünnepelhettek, mert odabent ugyancsak vigadtak. Miután egész délután kódorgott, Jónás szeretett volna már megpihenni. Csakhogy hol? Sehol egy pad vagy legalább egy kődarab, hacsak a puszta aszfaltra nem telepszik. Letelepedjen? Azért ez mégsem ildomos. Eh, mit, ugyan kit érdekel, hova zöttyen egy szakállas, hosszú hajú hajléktalan! Leült hát az aszfaltra, hátát nekitámasztotta a kerítésnek, s mivel nagyon meleg volt, sapkáját a lába mellé helyezte. Alkonyodott. A városra lassan ráborult a sötétség. De szépen húzzák a talpalávalót odaát! És ezek az illatok… ! – szippantott a levegőbe kéjesen. Rózsa- és sült hússzag! Van ennél csodálatosabb illat a világon! Elbóbiskolt, és álmában maga is a piknikezők között lötyögött.
– Damenwahl: hölgyválasz! – dobta be egy félmeztelen hölgy az ötletet.
– Éljen! – sikoltoztak a nők, és mindegyik kiválasztott magának egy lovagot; őt egy apácaruhás hölgy szemelte ki.
– Éva!
– Táncolj velem, szépfiú!
Nem ő az, bármennyire is hasonlít rá, mert ennek a mellei csupaszon rugóznak, márpedig Éva sohasem mutatkozna így senkinek.
– Gyere! – nyújtotta feléje csábítóan a karjait. – Csak nem szégyellsz engem, Tóth Jónás.
– Hé, te! Itt nem szabad lejmolni! – rázta meg ekkor egy biztonsági őr gorombán.
– De kérem, miből gondolja, hogy koldulok? – ébredt föl Jónás boldogan, amiért csak álmodott.
– Hát ebből – emelte fel az őr Jónás sapkáját, melyben maroknyi aprópénz és egy-két bankó fehérlett. – Lefoglalom a város és Für elnök nevében. Halló! – húzta elő megcsörrenő mobilját a zsebéből. – Igenis, elnök úr!… Máris intézkedem, elnök úr! – Várj, még nem végeztünk! – tartóztatta jóval kedvesebben a fiatalembert. – Nem volna kedved egy kis piához?
– Ördöge van! Hogy találta ki?
– Na, csipkedd magad, ne gatyázz! Az elnök úr meghívott téged is erre az izé… piknikre.
– Bocsánat, amiért megjegyzem, de hálás lennék, ha nem tegezne. Másodszor: nem téveszt össze véletlenül valakivel az elnök úr?
– Akkor nem jön be? Nekem nyolc, csak aztán nehogy megbánja, mert itt nemcsak ihat, ehet is, és ehhez a satyak zsozsóhoz biztosan kapna még egy fehér borítékot.
– Az más! Szmoking, nyakkendő kötelező, vagy elfogadnak ebben a szerény göncben is?
– A gönc nem számít. Abban jön, amiben van, a franc essen magába!
– Kedves ember. Kérem a borítékot!
– Majd, ha megszolgálta, de vigyázzon: semmi kérdés, kíváncsiskodás, és csak akkor beszél, ha kérdezik.
Pár perccel később Tóth Jónás ott feszengett egy illusztris társaság kellős közepén. Hogy kiből állt ez a társaság? Elsősorban politikusokból, méghozzá valamennyi párt képviselőiből egyetlen kupacban. A fiatalember alig hitt a sze­mének. Szinte hihetetlen, hogy ezek az urak ugyanarra a dallamra csörögjenek, miután annyi időn át vicsorogtak egymásra.
– Egy kis figyelmet kérek, hölgyeim és uraim! – lépett a mikrofon elé a snájdig házigazda, a városi Fidesz gödrös állú vezére.
– Halljuk!
– Örülök, hogy végre mind azonos célért harcolunk, konkrétan: kikeveredni ebből az átkozott válságból, és újra rátérni a gazdasági föllendülés útjára.
– Úgy van! – helyeselt a helyi MSZP elnök asszonya. – Világ pro… pro … polgárai egyesüljetek!
– Énekeljük el az Internacionálét! – súgta oda az alelnök.
– Megőrültél? Ez kommunista induló.
– Ez az, egyesüljetek! Polgárok, parasztok egyaránt. Sajnos egy egész világválság kellett ahhoz, hogy ezt megtanuljuk – pózolt a populista stílusáról híres pártelnök.
– De megtanultuk – vette át a szót sietve az MSZP szikár, kiálló pofacsontú elnök asszonya. – Ezennel önkritikát gyakorolok, és elismerem, hogy népszerűségünk megőrzése céljából sokszor egy helyben topogtunk. Egyrészt nem mertünk újítani, másrészt feláldoztuk a köz, elcsépelt szóval élve a haza érdekét a magunk és választóink kedvéért.
Szavait mély, de csöppet sem döbbent csend fogadta. Hallották, elszavalták ezt már mostanában máskor is, és amit az ember többször hall, az lassanként megszokottá változik. Hanem a vendéglátó pártelnök sem akart ám az önbírálat terén alul maradni.
– Mi vállaltuk az újítást, és nyitottak voltunk minden olyan kérdésre, amit nem az MSZP proponált. És ebben tévedtünk mi, hölgyeim és uraim, mert nem az a fontos, ki proponál, hanem az, hogy mit állít. Bodor úr? Önnek mi az álláspontja?
– Ugyanaz – húzta feljebb a mikrofont az SZDSZ 210 cm magas elnöke. – De hát emberek vagyunk, senki sem hibátlan. A lényeg az, hogy belássuk, és együttes erővel köszörüljük ki a csorbákat.
– Végre bevallják, miszerint önök is tévedtek – tapsolta meg az elnök asszony elismerően. – Csakhogy miben, mert ezt még nem volt szíves elárulni?
– Nyugodt lehet, elárulom, mert elérkezett az igazság órája. Az SZDSZ akkor hibázott, amikor önökkel lépett koalícióba.
– Sértegetni akar? – csattant fel Lévainé Soós Ildikó.
– Menjünk haza! – ágált egy lila ruhás hölgyemény. – Ne álljon szóba vele, elnök asszony!
– Bocsánat, félre tetszettek érteni! Én nem önöket, hanem magunkat minősítem azzal, hogy elveinket feladva, az erősebb párthoz csapódtunk. De az vessen ránk követ először, aki nem így tett, amikor felfogta, hogy csak így ma­radhat életben.
A fiatalember hidegen mérlegelte az elnökök önkritikus beszédét. Ez most taktika, politikusi trükk vagy a közös baj valóban összehozta a pártokat? Egyedül azt nem értette, mit agitálnak ezek még piknikezés közben is, továbbá mi köze van neki mindehhez.
– Köszönöm a kollégák őszinte helyzetértékelését – kacsázott a mikrofonhoz ismét Für elnök. – Bárcsak mindig ilyen őszinték és tárgyilagosak tudnánk maradni!
– Azok maradunk – bizonygatták az MDF és KDNP hívei.
– Helyes! Ez az első és legfontosabb feladatunk. A második, hogy a parlamentet is meggyőzzük, kövesse a példánkat.
– Úgy van! – pödörte meg bajuszát egy kisgazda párti atyafi. – Egy fecske nem csinál nyarat. Mi megtettük az első lépést, a többi rajta áll.
Ezt lekopogom – gondolta Tóth Jónás. Még hogy a parlament… ! Május 40-ben, borjúnyúzó pénteken.
– Hajrá, magyarok! Tapsoljuk meg Turgyán gazdát is! – fogott vele kezet színpadiasan Für elnök.
– Ami a választókat illeti, nem árt, ha őket is komolyabban vesszük ezentúl – vázolta tovább a pártok stratégiáját Für Győző. – Hadd lássa a nép, hogy mi mindnyájan érte dolgozunk. Egy választónk már itt is van közöttünk. Neve … Mutatkozzék be szépen, kedves barátom!
– Tóth Jónás!
– Tóth Jónás. Munkanélküli és hajléktalan. Ön melyik párttal szimpatizál?
– A…
– Csak bátran, őszintén! Ez most az igazság órája.
– Egyikkel sem.
– Nem á! – hervadt le a mosoly a pártelnök arcáról. – Akkor mit keres itt, ha nem vagyok indiszkrét?
– Semmit. Csak megkértek, hogy bejöjjek. Még pénzt is ígértek, ha beugrok, és most itt vagyok.
Az elnök zavartan nevetett.
– Isten hozta, érezze jól magát! Apropó, szavazás! Ha nincs is oda a pártokért, szavazni azért szavaz, remélem.
– Miért, kellene?
– Nem kellene, csak úgy illik, akarom mondani… Fura alak maga, Tóth Jónás. Egyébként nem számít. A Fidesz, drága jó uram, nem tesz különbséget párt és párt, illetve pártonkívüli polgár közt, elvégre mindnyájan ugyanazért harcolunk.
– Vigyázz a szádra, haver! – súgta oda fenyegetően egy testőrnek látszó izompacsirta. – Nem azért hívtunk, hogy a hülyeségeidről prédikálj.
– Megkérdezhetem, miért nem bízik meg egyetlen pártban sem? – kíváncsiskodott az MDF vezére.
– És ön? – dobta vissza a labdát Tóth Jónás.
– Ez kérdés, nem válasz – vetette közbe Für elnök. – Tehát? Mondja csak ki bátran, ne féljen. Biztosítom, mi is odafigyelünk a nép szavára.
– Mint melyik párt?
– Most már mindegyik. Legalábbis remélem.
– Hajrá, Magyarország, éljen az Európai Unió! – lőtt valaki el egy petárdát.
– Éljen! – harsogta egy kis csoport a vízmedence mellől lelkesen.
– Hát, ha ön bízik… Én akkor sem, miután önök mostanig kizárólag magukra figyeltek. Mellesleg az sem éppen világos… De erről tényleg hallgatnék.
– Erről is? Ahogy óhajtja – kapott a szón a gödrös állú pártvezér, akit kezdett idegesíteni az akadékoskodó csavargó.
– Engem viszont kifejezetten érdekel, ezért csak bökje ki, mivel nincs még mindig tisztában! – kapacitálta az MDF-es nyájasan.
– Miután ez az igazság órája… Ugye, így tetszett mondani? – fordult Jónás Für Győzőhöz.
– Így, így! Kérem, adja elő a sérelmét, aztán távozzék! Tudja, ez itt egy zártkörű rendezvény, ahová mellesleg csak meghívóval és nyakkendőben szoktak bejönni.
A fiatalember pipacspiros arccal pislantott kitaposott cipőjére, amiből kikandikált a nagyujja. Hogy a pénznek lőttek, az előrelátható, a tetejében még meg is alázzák. De hát így kell neki, amiért elfogadta a meghívást! Most vagy mindent zsebre vág, vagy beolvas nekik az igazság órája ürügyén.
– Nincs nekem, kérem, semmilyen sérelmem. Pontosabban volna, de ahhoz, hogy megmutassam a sebeim, előbb nyilván frakkba kéne öltöznöm. És ez sajnos nem megy, hölgyeim és uraim, mert nemcsak frakkom, de cipőm sincs jóformán – emelte magasba hirtelen ötlettől vezérelve a bal lábát. – Meg akartok alázni? Próbáljátok meg, aztán meglátjuk, ki alázza meg itt a másikat – tökélte el magában.
– Ki engedte be ezt a bunkót az estélyre? – fanyalgott Lévainé Soós Ildikó.
Für elnök kínosan feszengett, merthogy éppen ő volt a delikvens. Az MDF elnöke a fiatalemberhez araszolt.
– Levetné a cipőjét?
– A… micsodát?
– A cipőjét.
– Tessék! – kapta le lábbelijét Tóth Jónás. – Kissé szellős, de nyáron elcsúszik.
Az elnök behajította a cipőt egy bokorba.
– Mi-mit csinál? Ez volt az egyetlen topogóm.
– Itt az enyém! Próbálja fel! Hátha illik a lábára!
Jónás felpróbálta.
– Csini cipő, és passzol is.
– A magáé. Viselje egészséggel! – nézett az elnök Für Győző szemébe.
Egy vendég el kezdett tapsolni. A többiek meg sem moccantak. Egy pillanatig, kettőig, aztán, ki megilletődve, ki illemből követte a példáját. Für Győző bosszúsan harapott az ajkába. Még ilyen pechet! Ez neki is eszébe juthatott volna! Turgyán gazda bajszát újfent megpödörve tovább ment egy lépéssel. Ő a zakóját meg a nyakkendőjét ajánlotta fel csak úgy, egyetlen szó nélkül. De már ez Für elnöknek is sok volt. Csak nem szorítják háttérbe néppárti demokrata létére! Mit tegyen, a francba, hogy főzze le ezt a két bohócot?
– Éljen az MDF és kisgazdapárti szövetség!
A két elnök kezet fogott egymással. A jóvágású, elegáns pártvezér kényszeredetten mosolygott, amíg, heuréka, eszébe nem jutott a megoldás.
– Megengedi? – vette le Tóth ütött-kopott sapkáját, és egy asztalra helyezte. – Kérem, adakozzanak a szegények javára!
A vendégek kisebb-nagyobb bankókat dobtak a sapkába. És a bankók gyűltek, szaporodtak, már nem is fértek a sityakba, amikor az utolsó vendég is elparádézott Tóth előtt. Tus, utána folytatódott az úri buli.
– Köszönöm, mindent köszönök. Egyszer még meghálálom önöknek! – nyújtott kezet Tóth Jónás.
– Persze, persze – nézett el a feje felett Für elnök. – Viszont, ha meggondolná magát és ránk szavaz, azt mi is megköszönnénk, polgártárs.
– Gondolkozom rajta, ígérem.
– Köszönjük a bizalmát. Viszontlátásra… Rác János!
– Tóth Jónás.
– Bocsánat, Tóth Jónás! Ha esetleg mondana néhány szót, itt a mikrofon, beszéljen! Nem nyomja véletlenül valami az oldalát? – nézett rá a pártelnök.
Jó emberismerő, ezt is kitalálták! Nem sokat, csupán azt akarta mondani, hogy semmi szükség a pártokra. Fidesz, MSZP, Jobbik, mindegyik egyet fúj, s csupán a hangsúlyok kerülnek másfele. Másrészt egyetlen olyan kérdés sincs, amit ne oldanának meg mások is, legyen az törvényhozás, gazdasági terv, kereskedelem, kultúrpolitika… Mindegyiknek megvan a maga szakértője: mérnökök, igazgatók, miniszterek… Milyen pluszt adhatnak ehhez még a pártjaink? – szerette volna mondani. Hanem egy ilyen szép gesztus után nem sértheti meg őket. Különben is, ha úgy vesszük, nem ők az elsők, sem az utolsók, akiket kénytelenek lenyelni.
– Jöjjön, kikísérem – lépett hozzá a testőrnek látszó izompacsirta.
– Viszlát, és még egyszer nagyon köszönöm!… Vajon hány forint lapulhat a zse­bemben! – ballagott utána boldogan Tóth Jónás.
– Add ide a lóvét, haver! – csavarta hátra a kezét a fák között váratlanul a párttestőr.
– Milyen pénzt? Ezt? De hát ezt én kaptam!
– Fogd be a pofád, ha jót akarsz!
Sorba vette Tóth zsebeit, és még azt a pénzt is kivette, amit a fiatalember a villán kívül keresett.

(Folytatjuk)

A regény eddigi fejezetei itt olvashatók