ÉLI, ÉLI…

Ősz felé felavatták a Jézus Szíve 2-öt. Tehát mégis…! Nézzük, elfelejtették-e Tóth Jónást! Nem felejtették el: ismét felvették szociális munkásnak. Igaz, csak a régi otthonba, de nem számít, a lényeg az, hogy dolgozik. Így telt el néhány hét dolgosan és azzal a sarjadó reménnyel, hogy előbb-utóbb mindenben, a lelkétől az országig helyre billen az egyensúly. Ennek érdekében meg is tette a magáét, nagyobb dolgokba azonban továbbra sem vágta a fejszéjét. Nem is lett volna hozzá képessége, ereje, másrészt az emberek többsége már amúgy sem hisz a csodákban.
Egy csöndes nyári vasárnap békésen sétálgatott a városka egyetlen korzóján. Most már nem volt lyukas a cipője, és csavarognia sem kellett reggeltől estig az utcákon. Egy kirakat előtt megállt, és belesett a játékokkal zsúfolt polcokra. Mennyi játék, istenem, ha neki is volna egy gyermeke! – érintette meg szelíden, mint egy szellő, a gondolat. Ehhez persze meg kellene előbb nősülni, venni egy lakást stb. Egy sarokban megpillantott egy jókora plüssmackót. Irtó tetszett neki, hát megvette. Egyelőre saját magának, úgy sem volt még gyerekkorában sem ilyen tipp-topp macija. Majd díszpárna helyett ülteti az ágyára, és egymás mellett bűvölik a tévét esténként.
Alig tett meg néhány métert az utcán a macival, amikor egy suhanc elkezdte agyba-főbe dicsérni. Még a kezébe is vette, és kedvtelve nézte, forgatta.
– Nem adja el nekem? Elvinném a tesómnak.
– A tiéd. Ajándékba adom. Hány éves?
– Csak vicceltem. Üdvözlöm a kisfiát! – viharzott el vidáman a siheder, s már el is tűnt az utcasarkon.
Csak ekkor vette észre Tóth Jónás, hogy hiányzik a csuklójáról az órája. Ó, te gézengúz! Csak azt ne hidd, hogy ilyen könnyen megúszod! – vetette magát a srác után. Utcáról utcára kergette, végül beugrottak egy elhagyatott, kidőlt-bedőlt viskóba. Odabenn kb. tíz ember, zömében férfi tanyázott. Ott üldögéltek a földön egy-két kabát, főzőedények és hasonló tárgyak közt. A srác kihívó tekintettel fordult szembe Jónással.
– Akarsz tőlem valamit, amigo?
– Add vissza, kérlek, a karórám!
– Hallottátok? Ez a dzsentlemen tőlem követeli a krumpliját.
A hajléktalanok rá sem hederítettek. Egyet kivéve, aki felcsillanó szemmel cammogott a fiúkhoz. Vaskos, keskeny homlokú, erősen duzzadt ajkú homi volt.
– Adjon isten, szent ember! Megismersz?
– Nem, vagyis… Már emlékszem! Maga az az agresszív nehézfiú, aki a szállómban beledobta a széket egy szentképbe.
– A volt szállódban – hangsúlyozta gúnyosan. – Amíg le nem égett, he-he-he! Csak azt sajnálom, hogy nem vesztél oda magad is.
– Ezt nem tudom elhinni! Hogy lehet valaki ilyen… ilyen…?
– Milyen?
– Semmilyen! Én, nem ítélhetlek el. Ehhez nekem nincs jogom.
– Nézd csak a szent embert! És ehhez mit szólsz, pajtikám? – húzott le egy csattanós pofont Jónásnak.
Erre a pofonra már a többi is felfigyelt. Körülállták a két férfit, és érdeklődéssel szemlélték, miként reagál rá az idegen.
– Ezt most miért kaptam?
– Ennyivel tartoztam, de ha nem elég, ráadást is adhatok – morogta, azzal, sipp-supp, lehúzott neki még egyet.
– Egy pillanat! – lépett közbe egy szőrös mellű csőlakó. – Azért ez így nem sportszerű. Én nem tudom, mi bajotok van egymással, de ott, ahol kapnak, adnak is, egyszóval intézzétek el a dolgot férfiként – kacsintott a körülállókra.
– Hogyhogy férfiként? – húzta össze szemöldökét a nehézfiú. – Megruházom, oszt jóccakát!
– És maga? Miért hagyja magát… Szent ember?
– Nem hagyom, csak verekedni nincs kedvem. Elintézhetjük ezt szóban is.
– Vele? – heherészett a szőrös mellű. – Erre befizetek, hadd lássuk!
– Azonnal, de előbb szeretném visszakapni az órámat.
– Add ide azt a krumplit, kishaver!
– Nálam nincs. Hazudik ez a szarfaszú! Jól van, adom már – gondolta meg magát a siheder, aki tanácsosabbnak látta, ha nem kezd ki a szőrnaggyal.
– Szép óra. Visszaadjuk, ha elszórakoztat egy kicsit bennünket.
– Sajnálom. Ehhez én nem értek, különben is mit képzel, a saját órámért szórakoztassam magukat?
– Ha nem, nem. Minden jót, Szent ember!
– Én még nem végeztem – tolta félre a szőrös mellűt a nehézfiú. – Először kérj bocsánatot, amiért kivágtál az utcára.
– Bocsánatot kérek, megbántam.
A szőrös mellű elámult.
– A Máriáját! Magának nincs vér a pöcsében? Sózzon már oda egyet a Karcsinak!
– Az erőszak nem megoldás – válaszolta Tóth Jónás szelíden. – Az ember azért ember, hogy érvekkel győzze meg a társait.
– Kivált, ha fél is, nem igaz?
– Én nem félek, de higgye el, az Úr szemében kedvesebbek a bárányok, mint a farkasok.
– Mi köze ehhez az Istennek? Én csak azt látom, milyen betojós vagy.
– Küzdjenek meg! – ültek a földre a hajléktalanok. – Mint férfi a férfival.
– Szívesen – vette le ingét a duzzadt ajkú, és csókot hintett a nézőknek.
Nem így a fiatalember, aki megpróbált kijutni a gyűrűből. Hasztalan. Akárki mellett akart elmenni, az bizony keményen, durván visszalökte. Erre leült ő is a földre, és meg sem moccant azontúl. Karcsi odatáncolt a fiúhoz.
– Kelj fel, te nyuszi, és harcoljál!
Miután Jónás nem válaszolt, egyszerűen fejbe rúgta.
– Rohadék! Ennek annyi. Végeztünk!
– Gyere csak! – rángatott talpra a szőrös mellű egy girhes-göthös vénasszonyt. – Hoztam neked egy kurvát, szent ember! Ha nem kelsz fel azonnal, a szemünk láttára fogod megbaszni.
– Elcsavargott az eszed, te gorilla? – rikácsolta az anyóka. – Hozzám ne nyúlj, mert leharapom a töködet.
A hajléktalanok jobbra-balra dőltek nevettükben. Végre egy kis szórakozás! Egész jó fej ez a Gyurkovics! Csupán a fiatalember meredt továbbra is maga elé szomorúan.
– Nix? – fricskázta orron a nőt a szőrös mellű. – Akkor láss hozzá, báránykám! – tépte le a öregasszony blúzát, szoknyáját.
Hogy mindezt miért csinálta? Hát unalomból, nagyobbrészt azonban bosszúból, amiért gyermekkorában annyiszor megalázták a papok egy katolikus isi­ben. Merthogy odajárt, bármennyire is prüszkölt tőle akkoriban.
– Á, hagyd őket a fenébe! – esett meg Karcsi szíve Tóthon meg a nőcskén is. – A szent ember az enyém, és én elengedem. Hallod? Fuss el innen, amíg még megteheted!
– Elengedjük? – köpött ki megvetően Gyurkovics.
– Küzdjenek meg egymással! – ütögették a földet a cimborák. – Ne hagyd magad, szent ember!
– Csináld, vagy látni akarom, hogy basztok! – rántotta fel a földről Gyurkovics Tóth Jónást.
– Segítség! – rejtette el ágyékát könnybe lábadt szemmel az öreglány.
A fiatalember lehúzta az ingét, és a farkas szemet nézett a homikkal. Nem volt muszklis, de gyönge sem. A kőműves munka megedzette ám az izmait.
– Nyírd ki, Karcsikám!
– Mutasd meg, hol lakik az Úristen! – biztatta őket balról-jobbról a közönség.
Jónás odanyújtotta ingét az asszonynak, utána villámgyorsan megfordult, és, mint egy tigris vetette magát a férfira. Az tehetetlenül zuhant a hátára, aztán csak bámult, mint malac az ugaron.
– Ébresztő! Kelj fel, te nagyszájú! – idegeskedett Gyurkovics.
A férfi támolyogva állt talpra, tett néhány lépést, majd szédülve rogyott vissza. A hajléktalanok kiábrándultan pfujoltak. Semmi ökölharc, rúgás, efféle. Márpedig a bunyó ezek nélkül csendélet.
– Kérem az órámat, szeretnék végre hazamenni.
– Ők meg szórakozni – mutatott a szőrös mellű a törökülésben ücsörgő komikra. – És te eddig még semmit sem tettél ezért, szent ember.
– Legyőztem Karcsit, nem elég?
– Legyőzted, mert szerencséd volt. Tulajdonképpen harc nélkül. De mi igazi bunyót akarunk. Igaz, hölgyeim és uraim?
– Gyurkó! Gyurkó! – kiáltották kórusban az emberek.
– Ez én vagyok. Úgy látszik, engem szemeltek ki erre a megtisztelő feladatra.
– De ez, hányszor mondjam már, nem fér össze az elveimmel. Az erőszak csak olaj a tűzre, barbárság, mely inkább megvadítja, mint megszelídíti az emberben lapuló ősembert.
– Ősember? Én? Huj, Ez vért kíván! – húzta le az ingét Gyurkovics is. – Majd megmutatom én neked, hol lakik a magyarok Istene.
A nézők elismerően tapsoltak. A koma karján jókora bicepsz ugrándozott. A legnagyobb hatást azonban a mellét, karjait és hátát fedő sűrű, fekete szőrzet keltette. Hozzáadva a férfiból sugárzó vadságot és őserőt valóban olyan volt, mint egy ősember.
A nap, megunván a bámészkodást, eltűnt valahol a hegyek közt, és lassan sötétség borult a romokra.
– Gyújtsatok tüzet! – rendelkezett a bandavezér.
Először ő támadott. Azonban Jónás ügyesen félrehajlott az ütés elöl. A második és harmadik sem talált. Erre taktikát változtatott, és megpróbálta átkarolni Tóth Jónást, mert ha csak egyszer is elkapja, egy pillanat alatt legyőzi. Tudta ezt az ifjú is, ezért nemhogy átkarolni, de még a közelébe sem engedte.
– Fürge vagy, de rajtam nem fogsz ki – intett a férfi a haveroknak, akik szempillantás alatt elfogták, és Gyurkovics elé cipelték. – Szóval nem harcolsz?
– Nem.
– Nyomjátok térdre, és tartsátok úgy jó erősen! – Most sem? – húgyozott a fiú fejére.
Forrt benne a düh, amiért sehogy sem tudta megtörni, de legfőképp a régi sérelmek hergelték. A családban négyen voltak testvérek, akik közt mindig ő volt a fekete bárány. Az isiben is, később a munkahelyén, csak azért, mert… Tulajdonképp nem is emlékszik rá, mi okból. De… mit számít! A lényeg az, hogy most az egyszer nem neki diktálnak.
A fiatalember sápadtan törölte le magáról a férfi pisijét.
– Isten bocsásson meg magának!
– Melyik Isten: Zeusz, Allah, Buddha, Jehova…?
– Isten csak egy van, akárhogyan hívják is.
– Tataratatara! És te ki vagy neki, ha nem haragszol, amiért megkérdem: a prófétája, szolgája, vagy… vagy maga a Messiás, akit azért küldött, hogy megszabadítson az Ördögtől?
– Kérem, ne gúnyolódjék! – figyelmeztette a szőrös embert komolyan. – Vannak dolgok, amikről nem szabad tiszteletlenül beszélni.
– Én csak…
A férfi sziszegve kapott a fejéhez, és nem folytatta.
– Milyen igaz, bocsánat! Szólíthatlak Mesternek? – szólalt meg végül színlelt áhítattal. – Ti meg mit kuksiztok? Engedjétek el, és boruljatok le előtte! Isten most világosította meg az agyamat: ő Jézus, üdvözöljük a Messiást! – borult térdre alázatosan.
A hajléktalanok egy része röhögve engedelmeskedett, a többi nem értette, mi ütött a Gyurkóba: meghibbant, komédiázik, vagy csakugyan kapott valamilyen jelet Istentől.
– Ha tudnád, milyen régen várunk rád! Kérlek, könyörülj meg rajtam, és tömd tele gyémánttal a zsebemet!
– Nekem adj egy házat, hozzá kocsit meg, ami kell ahhoz, hogy normális életet élhessek – könyörgött nevetését visszafojtva egy farmernadrágos hajléktalan.
– Tovább, hölgyeim és uraim! – bátorította őket Gyurkovics. – Itt a nagy alkalom. Lobbizzatok csak nyugodtan, hiszen Isten fiánál lobbiztok, akinek a protekciója még az USA elnökénél is többet ér.
– Mért nem hagyjátok békén ezt a fiatalembert? – krákogott egy félkarú. – Lehet, hogy Karcsinak vétett, de ezt intézzék el ők egymás közt, és ne keverj se minket, se Jézust a dologba.
– Mi az, hogy nem hagyjuk! Hiszen hódolunk neki, nem látod? Persze, ha nem tetszik, ne nézz ide, vagy hordjad el az irhádat! – alakoskodott tovább a félmeztelen, bosszúra éhes viador. – Alleluja, dicsérjétek a Teremtőt!
– Alleluja!
– Tégy csodát, ó, tégy csodát! – hajlongtak Jónás előtt az emberek.
– Elég, kérem, ne komédiázzanak! Hogy kérhetnek csodát, amikor nem is hisznek a csodákban? De még, ha hisznek is, láthatják, hogy semmi rendkívüli nincs bennem.
– Talán nincs, talán van – okoskodott a csavargó. – Máté, keress néhány kampót, kábelt vagy kötelet!
– Minek?
– Peti!
– Jelen!
– Te szerez két deszkát, póznát, akármit, amiből keresztet lehet csinálni.
A hajléktalanok ekkor jöttek rá igazán, miben sántikál a vezérük.
– Ne hallgassatok rá! – iszonyodott el a félkarú. – Ez a fazon nem…
– Nem, mi? – állt eléje fenyegetően Gyurkovics.
– Semmi, felejtsd el!
– Nem normális – fejezte be Karcsi a visszaszívott mondatot.
– Itt egy kábel, megfelel? – csörtetett elő Máté egy ottfelejtett kábellel.
– Meg, meg. És most rajta, kötözd meg, hadd lássuk, tényleg ő a Megváltó! Ha nem, egy szentfazékkal kevesebb lesz, ha igen, he- he-he, akkor úgyis feltámad.
– Azt hiszem, nincs igaza Karcsinak – borzadt el a nemrég megszégyenített idős nő. – Neked nem a fejeddel, hanem a lelkeddel van baj, esküszöm.
– Neked meg a szemeddel – nyerített egy indián harci színekkel kifestett figura. – Hát nem veszed észre, hogy csak mókázunk? – kapcsolt be egy táskarádiót, s még segített is összeácsolni a keresztet.
– Jól van! Szuper! Itt ez a kampó, szögezzétek át a tenyerét!
– De haver, ez… ez már nem tréfa! – hebegte a bemázolt arcú cimbora.
– Úristen, te csak most látod? – fakadt ki Jónás a gerendán.
– Kuss! – rivallt rá Gyurkovics.
– Szegény ember, sajnállak. Mennyi keserűség lehet benned, hogy idáig jutottál! Meg bennük is – biccentett a többiek felé komoran.
– Ne te ne! – pillogott Gyurkovics. – Te sajnálsz engemet? Inkább azért imádkozz, hogy én sajnáljalak meg tégedet, mert ha nem, örökre elbúcsúzhatsz ettől a kurva világtól
– Ilyen kegyetlen lennél, amikor mindnyájan egy csónakban evezünk? Se­baj, az Úr előbb-utóbb megsegít.
A hajléktalanok elkomolyodva meredtek a kereszten függő Jónásra.
– Én nem hiszek Istenben, de ha visszaadná a karomat, elhiszem, hogy létezik – kapcsolta le a félkarú fanyarul a rádiót.
– Ne félj, visszakapod, ha feltámadsz – felelte meggyőződéssel Tóth Jónás. – Csak arra vigyázz, nehogy elveszítsd ezután a karoddal együtt a lelked is.
– Én sem bízom meg benne, még ha lenne Isten, akkor sem, mert ha olyan nagyon szeretne, nem engedte volna meg, hogy a gyerekem kikapartassam ma­gamból. Na, és tudod mért? Mert az apja zsidó volt – nyitotta meg a szívét egy nevelőotthonból szökött leány is. – Most már bánom, de mit tegyek? He? Erre felelj, ha olyan okos vagy!
– A lónak négy lába van, mégis megbotlik, de ha csakugyan megbántad, még jóváteheted a bűnödet.
– Hogyan? – tördelte a kezét csüggedten. – Létezik olyan Isten, aki ezért megbocsát?
– Megsúgom neked, létezik, és már mondom is, mit tegyél, csak oldozz le, kérlek, előbb erről a vacakról.
– És ha nem? Akkor nincs bűnbocsánat, jó tanács? – kérdezte ironikusan Gyurkovics.
– Oké, elárulom. Végy magadhoz egy árva zsidó gyermeket, és neveld fel tisztességben, szeretetben. Csupán egyre vigyázz: zsidónak! Ugye, érted mi okból?
– Nem.
– Nem baj, idővel ezt is megérted, és akkor minden jóra fordul, meglátod, mert az Úr sosem hagyja elveszni a nincsteleneket, árvákat.
– Igazán? Még az utcán sem? Hát ott nehéz lesz, mert aki egyszer idejut… Látszik, hogy még zöldfülű vagy, de majd másképp beszélsz néhány év múlva. Hohó, te meg hova a faszba igyekszel? – dörrent a férfi Karcsira.
– Ahova kell. Mégis mit gondolsz, meddig táncolunk úgy, ahogyan te fütyölsz?
– Állj meg, te féleszű! Nehogy leoldozd, mert téged is melléje szögezlek – kapta fel a kampókat, és Karcsi után kaptatott.
– Jaj, de megijedtem! Különben a barátom, és nem hagyom többé bántani.
– Én sem! – kapaszkodott utána váratlanul a suhanc is.
– Ne aggódj, még egy perc és lehozlak – kattintotta ki Karcsi a bicskáját.
Ekkor érte utol az ősember. Ezzel kezdetét vette az a viadal, amire hiába vártak eddig a férfiak. Miután mindkét ellenfélt kemény fából faragták, aligha volt kétséges, hogy egyik sem ússza meg vér nélkül. A siheder nem számított. Azt Gyurkovics egyetlen csapással knockoutolta. Egy ideig a sitten marták, tépték egymást ádázul, majd legurulva onnan, lent folytatták a párharcot. De egyik sem bírt a másikkal.
– Megöllek! – hörögte Gyurkovics vérben forgó szemekkel. – Minden csuhást, és politikust kinyí…!
Utolsó szavát elnyelte a hirtelen kitörő szélvihar, mely teljes erejével süvöltött végig a városon. (Pontosan úgy, ahogy Tóth Jónás álmodta meg valamikor.) Útjában minden tetőt megbontott, fákat és bokrokat csavart ki tövestől. A viskó teteje is beszakadt, s a leomló falak maguk alá temették a homikat. Kivéve Tóth Jónást, akinek a keresztje még mindig szilárdan állt ki a kövekből. Mintegy tíz percig dúlt, őrjöngött a fergeteg, aztán, úgy ahogy jött, pillanatok alatt elvonult.
– Karcsi! Fiúk! Hol vagytok?
Süket csend, még a tücskök sem cirpeltek a fű között.
– Barátaim! Éltek még?
Eltelt egy óra anélkül, hogy bármi nesz zavarta volna meg az éjszakát. No, majd reggel, addig biztosan idetéved valaki. A második órában ijesztő gondolat rohanta meg az ifjút: hátha reggel sem bukkannak rá a romok közt, hanem csak egy hét múlva? Ez egyenlő a biztos halállal, hiszen addigra étlen-szomjan hal a keresztfán!
– Segítség!
Istenem, mintha megmozdult volna valami! Ott, ott, a sitt alatt! Talán patkány vagy… Nem, egy kéz nyúlt ki a kő- és földkupacból, aztán megjelent a hozzátartozó fej és alak is. Gyurkovics volt, az ősember! Arca, teste csupa vér, bal szeme kifolyt, jobb füle hiányzott.
De élt, és a kezében rozsdás kampó sötétlett.

Vége

A regény korábbi fejezetei itt olvashatók