A humorról és az iróniáról
Bartha György –

A tengerről jövet a Nagy Román Alföldön ballagott át a vonat, lépésben szinte, a síneknek a hőségtől való „elvetemülése” miatt. A waggon-resti oldalánál, a folyosón szorongtunk, azt remélve, valahogy csak sorra kerülünk, az egy szál pincér kezeügyébe a pohár üdítőért, kávéért, üveg sörért, miegymásért. Kintről a kánikula, odabentről, a másik oldalunkon a konyha kályhájának kisugárzó hője tette egyre elviselhetetlenebbé a várakozást. A tetejében, egy olyan kétbalkezes pincér volt épp szolgálatban, aki sehogy sem tudott zöld ágra vergődni ekkora, egyre idegesebbé és erőszakosabbá váló tömeggel szemben. A cifra szitokszavak még csak hagyján, már emelkedtek  az öklök is a levegőbe…
            Ekkor, megvárva egy hosszú vonatfütty végét, így szóltam jó hangosan az utastársakhoz:
          – Stați puțin, măi, oameni buni! Vedeți și voi, că se clatină chestia asta, și kellnerul nostru singuratic, când vrea să apuce lingurița, dă de cuțit, și când ar prinde în mâna cuțitul, dă de furculiță…Să aveți și voi puțintică răbdare! (Caragiale)*
            A felhangzó kacagás rögtön elvette az élét a bosszúvágynak. Mire sorra kerültem, egy üveg hideg sör ütötte a markomat. Első (és utolsó) eset, hogy humoromért jutalomban részesültem.
            A humor kibékít, az irónia gyilkol. Üdvözlöm Rorty-t!
            Más eset: Egy svéd gyermekvers a „szavannák csíkos lováról” írt valami épületeset, én pedig, versolvasó nagyapó, az unokámmal azt szerettem volna megértetni, hogy a zebráról van szó, anélkül. hogy olyan szakszavak igénybevételéhez folyamodtam volna (ötéves gyermek!) mint metafora, hasonlóságon alapuló jelentésváltozás és egyebek…
            A gyermek egy darabig hallgatta, hallgatta, majd hirtelen kikapta a kezemből a kis verskönyvet és a földhöz teremtette:
        -A ló az ló, a zebla, az zebla…
             Költők, miért szaporítjátok fölöslegesen a névadást? – mondanám… De hát mit tehetnének egyebet ?

         S hát még, amikor azt kell megtudnom, hogy az irónia a liberalizmus megerősítésén munkálkodik?
Egy dolgot tudok, de azt jól: aki irónia-magot vet, pamflet-vihart arat!
Szevasz!

*Várjanak egy picikét, jóemberek! Láthatják maguk is, hogy inog ez az izé, és a mi egyszál pincérünk, amikor a kiskanálért nyúl, a kés akad a kezébe, s ha a kés kellene, ujjaival a villába botlik. ..Legyenek egy kis türelemmel! (Caragiale)

1. WALTER HUGO ÁGOSTON:
   2022. június 11. 23:14

   Furcsa nyílt levél, tekintve főleg, hogy korábban közlésre megkapta az Új Hét is, akkor még nem nyílt formájában. Most is teljesen véletlenül bukkantam rá…

   Közkívánságra a teljes válaszlevelem is közölhető (lényege: a megjelenés akadálya, hogy enyhén szólva más fogalmaink vannak az iróniáról), miután azonban kedves volt osztálytársam, barátom a maga elképzelését fentebb vázolta, nemkülönben minthogy név szerint megszólított, álljon itt 1. az inkriminált és félt fogalom meghatározása, valamint 2. levelem második része.

   1.
   a. Humort és gúnyosságot ötvöző csipkelődés; kesernyés, maró gúny. (Idegen szavak gyűjteménye) Ez a legtömörebb, további forrás meglehetősen önkényesen „hozzátesz”. Fontos: az irónia nem zárja ki a humort, sőt.
   b. Közösen mádott nyelvünkön (forrás a Larousse): Manière de railler, de se moquer en ne donnant pas aux mots leur valeur réelle ou complète, ou en faisant entendre le contraire de ce que l’on dit : Savoir manier l’ironie. Synonymes: humour – moquerie – persiflage; Opposition, contraste entre une réalité cruelle, décevante et ce qui pouvait être attendu: Je ne goûte pas l’ironie de la situation. Manière de railler, de se moquer en ne donnant pas aux mots leur valeur réelle ou complète, ou en faisant entendre le contraire de ce que l’on dit: Savoir manier l’ironie. Synonymes: humour – moquerie – persiflage.

   2.
   Ami gyilkol az a szellemtelen cinizmus, a kegyetlenség (az irónia ellentéte), a korunkra jellemző durvaság, gyalázkodás. Esterházy az irónia, Bayer Zsolt az álirónia, a mocskosszájúság, karaktergyilkosság. Az irónia a zsigerinek az ellentéte.
   Rorty vitatott, nagyhatású filozófus volt (https://hu.wikipedia.org/wiki/Richard_Rorty), jelentős hatással a pragmatika (https://hu.wikipedia.org/wiki/Pragmatika ) tudományára.
   Forrás:
   http://holdkatlan.hu/index.php/publicisztika/tanulmany/1057-ujlaki-csilla-az-ironia-magatartasformaja-es-megjelenesenek-nyelvi-alakzatai-petri-gyorgy-kolteszeteben – érdemes belenézni…
   Két idézet:
   a. Az irónia Szókratésznél szakad el a komikus hatás elérésének retorikai fogásától, s fordul át filozófiai módszerbe, ill. magatartásformába. Szókratész a tettetést nem a beszédpartner félrevezetése céljából, hanem az igazság megtalálásának eszközeként alkalmazza úgy, „hogy a beszélő partnerek véleményével látszólag egyetértve mutat rá az adott vélemény, pontosabban az ahhoz kapcsolódó értelmezői, értékelői pozíció helytelenségére, inadekvátságára.”
   b. A modern és posztmodern irónia egyik új eleme Nietzsche és Wittgenstein óta a klasszikus kor magatartásával szemben a nyelvben való kétely. Nietzsche szerint „minden szó előítélet.” Wittgenstein pedig így vélekedik: „Az embert gyakran becsapja egy szó. Például az a szó, hogy tudni.” Richard Rorty posztmodern amerikai filozófus „ironikus ember”-meghatározásában mindhárom sajátosság a nyelvben való kételyre utal: 1. folyamatosan kételkedik saját használt szótárában, 2. saját szótárában megfogalmazott érvei sem alátámasztani, sem eloszlatni nem képesek szótárával kapcsolatos kételyeit, 3. nem gondolja, hogy szótára másokénál közelebb lenne a valósághoz.
   S hogy mi a szerepe az iróniának napjainkban? Néhány kortárs teoretikus szerint a banális piedesztálra állításával, az értékrelativizmussal érvényüket vesztették az esztétikai kategóriák. Mások, mint Francoise Gaillard viszont azt állítják, hogy a kollektív tudatalattit is átformáló média világában a szubjektum transzcendens iránti vágyának bemutatására a művészet egyetlen eszköze az irónia maradt.
   Bekövetkezett tehát a kulturális földrengés, amit Nietzsche profetikusan előre látott: „Mi másra is vall a kielégületlen modern kultúra csillapíthatatlan történelmi szükséglete, mire az önemésztő ismeretszomj, ugyan mire is, ha nem arra, hogy elhagyta őt a mítosz, hogy eltévesztette mitikus hazáját, a mitikus anyaföldet?” Heidegger után szabadon megkérdezhetjük: már csak az irónia menthet meg minket?

   Remélem, nem tűnik iróniának, hogy komolyan vettem a barátom levelét, szövegét, amikor komolyan válaszoltam rá.

   Gyuri, voltak sokkal jobb meglátásaid, szövegeid, bejegyzéseid! Igaz, hogy egy ideje több olyan fűzfa (nem nagyenyedi) megjelenik a Káfén, amit én nem közölnék, de eddig tőled nem…

   A nyelvben való kétely jegyében
   üdv.