Mióta meghalt, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a magyar irodalom Caragialéja volt.


A magyar irodalomban a humor nem tölt be olyan ikonikus helyet, mint a románban. Miközben Caragialét a „nagy klasszikusok korszakának” egyik legjelentősebb figurájaként tartják számon Eminescu, Creangă és Slavici mellett, Karinthy egy nagy név a magyar irodalomtörténetben. Ez a két irodalom fáziskülönbségével is magyarázható, hiszen a román sokkal fiatalabb, Az elveszett levél szerzője az alapítók közé tartozik. Talán a viszonylag kései kezdéssel magyarázható, hogy a négy klasszikus meglepően érett ahhoz képest, hogy ők az elsők.

Karinthy után már alig lehet humorizálni — ez a magyar paradoxon. Bajor, Sinkó Zoltán, Parti Nagy: mindenkit Karinthyhoz mérünk, még Rejtőt is, aki nagyon más anyagból szőtte a humorát, de akit Karinthy sietett „befogadni”, azaz megszabni a hierarchiát.

Moldova György a Hofi korában volt nagy humorista. A rádiókabaré halhatatlanja, akinek ízes, sörszagú poénjai fergetegesek voltak és maradtak. Prolik, szurkolók, kisemberek — ez volt az ő világa. Nyugodtan írom le az utóbbi szót, hiszen Moldova nem nézte le azt, akit ebbe a kategóriába sorolhatunk. Akkoriban még ártatlanabbak voltunk.

A Malom a pokolbant nem szerettem, később azt sem, amit Mikes címszó alatt a Korunkban elkövetett, de a riportkönyvei utolérhetetlenek, legalábbis témaérzékenységükben. Ma már mindenről mindent írtak, akkoriban azonban mindaz, amit Moldova talált, újdonságnak számított a mozdony füstjétől a börtönökig.

Nem hiszem, hogy olyan színvonalú író lett volna, mint Caragiale. Mégis rá emlékeztet a társadalmi ellenállás miatt. Minden művész ellenáll, másképp nem működik semmi; egyesek azonban harapják a világot. Ezt tette a Karnebál szerzője, és ezt tette Moldova is. Facebook-búcsúztatójában a veje azt írta, soha súlyosabb egyéniséget nem látott. Nem is lehetett súlytalan, ha egyszer élete végéig Kádárra esküdött. Nem úgy értem, hogy igaza volt, hanem úgy, hogy egy egész másról harsogó társadalomban mert szemben állni. Jól tudjuk, hogy ez nemcsak akkor idegölő, ha az embert a sarkon várják, hanem akkor is, ha a tekinteteket kell cipelni és legyőzni.

Elhunyt Moldova György író

Kádárra esküdött, és otthon maradt — folytatom a mondatot. Caragiale Berlinben halt meg, megkeseredve és megundorodva nemzetétől. Moldovát talán cinikusabb és keményebb fából faragták: ő maradt az övéi között. Ma úgy tűnik, semmi esélye, ő viszont úgy viselkedett, mintha bízna benne, hogy van. Nem lehet türelmetlenséggel vádolni.

Kettőjük közül talán ő volt az igazi humorista. Mikszáth jut eszembe, akiről Szerb Antal azt írta, tudja, hogy nincs minden rendben, de ki mondta, hogy mindennek rendben kell lennie?

Vagy legyünk empatikusabbak és egyezzünk ki abban, hogy kétféle humor van. Moldova az életével a látásmód humorát gyakorolta, míg Caragiale az odavágósat, holott műveiben a román drámaíró is gyakran legyint, és nemhogy nem lát reményt, hanem még a reménykedést is elhessegeti. Olyan ostoba és/vagy szélhámos, felületes és korrupt szereplők között, mint Trahanache és Nae Girimea, Zoe és Veta, nincs miben reménykedni: a direktíva szerint a zsaroló helyett egy fővárosi zsarolót kell megválasztani.

Moldova annak ellenére reménykedett, hogy nincsen remény. Amennyire láttam, még hatalmas népszerűségének szétfoszlását is méltósággal viselte. Merte azt gondolni, amit gondolt, és a mai világban ez mindennél rokonszenvesebb tulajdonság.

Kíváncsi vagyok, tíz év múlva mit fogunk írni róla.

Forrás: A jódeménység foka blog

1. Skandikamera:
   2022. június 11. 05:21

   „Merte azt gondolni, amit gondolt…”

   Anno életmód volt, csak ő le is írta.

   A „Lakinger Béla” zsebcirkálót 1968-ban adták ki. Enyhe túlzással minden sorára (vissza)emlékszem.

   https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/MOLDOVA/moldova00256a/moldova00267/moldova00267.html