A Hargita Népe legújabb könyve Székedi Ferenc Az írógéptől az iCloudig. Egy zsögödi médiamunkás fél évszázadáról (1971–2021) című önéletrajzi fogantatású kötete. A csíkszeredai könyvvásáron bemutatott kiadvány a vásár egyik slágerkönyve volt. Alább Simó Márton recenziója, a Hargita Népe nyomán (2022. június 10.).

Úgy került be a média világába, hogy tulajdonképpen nem is akart oda bejutni. Műszaki végzettsége, a tudományok iránti érzéke, románnyelv-ismerete, a bukaresti diákévek idején felgyülemlett tudás- és élményanyag, a jó kommunikációs készség és képesség azonban erre a sorsra predesztinálta 1971-től kezdődően.
Ne feledjük egy pillanatra se, hogy a hatvanas évek második felében egyfajta nyitás következett be az előtte volt rendszerben. A kicserélődött és jórészt megfiatalított/megtisztított felső pártvezetés emberarcúságát és külön-utasságát kívánta biztosítani: nem küldött csapatokat Csehszlovákiába 1968-ban, bizonyos engedményeket tett a kultúra terén, úgy tűnt, hogy a nemzetiségeknek is kedvez bizonyos dolgokban. Új folyóiratok, napilapok indulnak magyar nyelven, létrejön a Kriterion Könyvkiadó, a Román Televízió Magyar Adása, egy ideig vasárnapi sugárzással is, olyan időben, amikor jó ebédhez szólt a nóta a Kossuth rádióban. Ugyanekkor – ha már sor került a közigazgatási átalakításra – szükség volt arra, hogy működjenek bizonyos megyei kulturális intézmények, és legyenek helyi újságok. Az akkori Csíkszeredának mint kisvárosnak szüksége volt fiatal szakemberekre a látványosan fejlődő város, illetve az új Hargita megye vezetésére és szolgálatára. Mivel 1968 februárjától napilap indult a megyében, a Hargita, köréje komoly szerkesztő-riporteri csapat verbuválódott. Túl azon, hogy képviselni kellett a párt irányvonalát, hosszú időn át bőven volt itt lehetőség arra is, hogy a „magas” és a „népi” kultúrával, a hagyományokkal, a néprajzzal, a közművelődés legkülönbözőbb formáival foglalkozzanak. Amikor már jobban szorult a hurok, főleg a nyolcvanas években, és amikor egyre nehezebben lehetett megtalálni a lehetőségét annak, hogy szabadon szólhasson az újság, akkor ki kellett alakítani egyfajta tolvajnyelvet, össze kellett kacsintani az olvasóval, hadd derüljön ki, hogy a fénykorszaknak beborult… Szóval kellettek ide jótollú és művelt írástudók. Székedi Ferenc úgyszólván a második hullámmal érkezett, vagy inkább ő maga volt az „újabb” hullám, hiszen feltételezték róla, hogy visszatérvén a bukaresti egyetemi évek után, jól beszéli az állam nyelvét, ami igaz volt, és nagy értéket képviselt a műszaki jártassága is…

Ráadásul Székedi maga is észrevette, hogy jól és könnyen megy neki az írás. Nem voltak szépírói vágyai, az újságírás, a közírás izgatta, a média, a közzététel módszertana, és már a kezdetektől sikerült kiválasztania azt a széles pászmát, amelyen immár 51 esztendeje halad. Mivel a létezett szocializmus „liberális” időszakára estek bukaresti diákévei, ott betekinthetett a kísérletező színházak világába, találkozhatott jeles képzőművészekkel, fotográfusokkal, írókkal, színművészekkel, olyan filmeket tekinthetett meg, amelyek kísérleti jellegük, másfajta szemléletük és ábrázolásmódjuk miatt nem voltak „alkalmasak” arra, hogy szélesebb közönség, az „új ember” elé kerüljenek a vidék Romániájában. Hozta ezt a tudást, ezt a fajta érdeklődést. Napirenden tartja, fejleszti, szélesíti ismereteit ma is minden művészeti ágban.
Azt vallja a kötet egyik interjújában, hogy „az újságírás – életforma. Aki erre adta a fejét, érezze hivatásának”. Ez akár ars poetica, életfilozófia is lehet.
A pályaívet megrajzoló ünneplő, valamilyen kerek évszámhoz kapcsolódó jubileumi kötetek szerkesztői gyakran úgy szokták a kéziratot összeállítani, hogy felkérik a részvételre az ünnepelt néhány barátját-ismerősét, olykor körleveleket is írnak, hogy azok is bekapcsolódhassanak emlékeikkel, alkalmi írásaikkal, akik pályájuk során távolabbra sodródtak az ünnepelttől. Itt azonban nem ez történt.
Néhány évvel ezelőtt, 2015-ben, amikor 70. születésnapját ünnepelték, többen is rákérdeztek, hogy mikor kerül az olvasó asztalára egy vaskos önéletrajz? Erre Székedi igen lakonikusan kijelentette, hogy: soha. Most viszont, amikor tanúi lehetünk annak, hogy immár több mint ötven éve van a pályán, elkészülhetett a „zsögödi médiamunkás fél évszázada” alcímet viselő reprezentatív kötet. Saját szerkesztésben, saját név alatt.
A kötet nyolc fejezetet tartalmaz. Interjúgyűjteményt (amelyben mások kérdezik Székedi Ferencet). Laudációk, elő- és utószók, amelyeket tisztelői, barátai, pályatársai írtak róla, illetve a köteteihez (Tükör által élesebben), saját könyveihez írott bevezetői (Önarckép, előszóval). A médiáról és annak műfajairól, technikáiról úgy általában, amikor a Hargita napilaptól elvezet minket a televíziózáson át, a médiaszabályozásig, a médiakutatásig és az internet világáig (Médiáról, menet közben). A könyvkiadói tevékenységhez, történetesen a Kriterion Kiadóhoz, az erdélyi könyvkiadás jeles személyiségeihez kapcsolódó dolgozatai és visszaemlékezései (Kriterion közelképben). Az útra bocsátó alma materhez, a Márton Áron Gimnáziumhoz kapcsolódó írásai és beszédei (Iskola, örök). A mostani kötet legmarkánsabb és legemlékezetesebb fejezete az Arcok, szavak, emlékek című fejezet: „üzenetek a belső borítón”. Mintegy másfélszáz olyan kötetről ír miniesszéket – ezek egy részét tavaly-tavalyelőtt olvashattuk a Hargita Népében, illetve a Cseke Gábor által működtetett Káfé Főnix internetes portálon is –, amelyek szerzőjével személyesen is találkozott. Dedikált könyvekről van szó. „A könyvek szülte gondolatokat – írja – kézírásos dedikációk illusztrálják, hiszen megvan az irodalom- és kultúrtörténeti vonatkozása mindazon kézjegyeknek, amelyek már csak emlékeztetnek arra, hogy az emberi élet véges, de a szellem lenyomatai végtelenek.” Az Évek sodrásában című fejezet rövid bibliográfiát, életutat tartalmaz, illetve annak a Zsögöd-könyvnek a vázlatát, amelyet szerzőnk nem írt meg. Legyünk azonban pontosabbak: van itt egy cseles öninterjú is. Végül is: ki-ki önmaga legjobb ismerőse, ha meri vállalni az atyafiságos kapcsolatot. A számadást végző Székedi Ferenc vállalta. Pedig megtehette volna, hogy nem veszi fel soha a telefont, amikor Székedi Ferenc, a nyugalmazott sajtómunkás hívogatni kezdte.
Álljunk meg itt pár szóra. Az ünnepelt, a szerző maga is olykor így fogalmaz, hogy „sajtómunkás”. Ennél jóval, sokkal több, amit végzett és végez. Az a fajta értelmiségi volt és maradt világéletében, aki megélte és felvállalta a sajátos sorsot. Az erdélyit. A székelyföldit. A zsögödit. A mindenest. És azáltal, hogy jelen volt, dokumentált, üzent, be- és felmutatott, tanított, biztatott, követhető és követendő példával szolgált. Egy olyan időszakban, amikor a médiaszolgáltatás annyira demokratikussá vált, annyira felhígult, hogy már egyáltalán nem jelent intellektuális tevékenységet. A „nyugalmazott” jelző pedig azért nem illeszthető személyéhez, mert a mai napig aktív, naprakész, ismeri és használja azokat az eszközöket is, amelyek manapság hordozzák és sokak kezében rombolják a médiát és virtuálissá ferdítik a valóságot, olyannyira, hogy gyakran az sem hihető, ami elvonul a szemünk előtt.
„A megváltás az lélekfüggő. A lélek pedig – versfüggő. Még akkor is, ha a kis képernyők nyelvnyomorgató szövegei láttán meg lehet feledkezni róla” – írja a szerző Ferencz S. István Nyári vándorlások című Forrás-kötetét fellapozva. Rég volt, Ferenczes akkor még külön S-el írta a nevét, az „S” a Salamont takarta… 1972. március 21-én írta be a dedikációt… Végezetül én ehhez hozzátenném, hogy az ember könyvfüggő. A jó és hasznos könyvek – legyenek bármiféle szofisztikált módszerek és technikák – még sokáig a fizikai valóságukban lesznek társaink, s a papírra nyomtatott betű által üzennek. És túlélnek minket.