Szonett az idő múlásának viszonylagosságáról

A mostmúlt lidérces tavaszomból
kandikálnak lila orgonaágak.
Árnyékukban karcsú nárcisz tombol,
csitul aztán. Érzi, mi az alázat.

Bársony íriszek zenéltek nékem,
rojtos palástú tulipánok nyíltak,
rejtőzve üzentek. De az égen
nyárba kötöz a hárs illata, csillag

csókol nyarat szemembe. Temetődik
egy vers. Leánykökörcsin vetkőződik.
A napok hátrálva pillanattá lesznek.

A gyöngyvirág nyaramba lopva les be,
szeppenve kínálja magát e versbe.
Lassan évekké nőnek megint a percek.

2022. június 8.

Mielőtt végleg elaludna

Már csak egy vén kutya ugat –
– kiszolgált sok gazdát, eleget -,
őrzi még az árva házat.
Bedeszkázott ablakszemeket

rejt a repkény. Rég elkopott
utcanév. Házszám sincs a házon.
Távírópózna. (Drótja leng
még rajta.) Tűri, hogy megázzon.

Szomszédban vén ember matat,
kapaszkodik göcsörtös bothoz.
Megenyhül aztán, int, behív.
– Kerüljön beljebb! – S öreg bort hoz.

Bepislant a nap a kertbe,
két ború közt vidámul az ég.
Tyúk kapirgál, disznó röffent,
bőg egy tehén. Levendulakék

konyhakert virul. Almafa,
idén metszve, jó termés ígér.
Asszony rég nincs. Unokák is
távol. Csendesen eléldegél.-

– Mondja. A szomszédban már a
nova sem terem. Az udvaron
kamilla-szőnyeg. Az ablak
alatt rózsa. – Átalaudhatom

ezt a századot. – Mondaná
álmosan, ha beszélni tudna. –
– Isten hozott, álmodj velem,
mielőtt végleg elaludna
a Remény.

2022. június 10.