A piarista templommal szemben
bóklásztál a kiégett éjszakában,
mint a hajléktalan
zsírpecsétes hite, áhítata.
Szádig emelem, neked ajánlom
ezt a méregerős csókot,
lehet, hogy kikészít, van benne
tucatnyi szétesett illúzió,
tépett virágok halk lázadása.
Nem javít, nem boldogít,
ríme, ritmusa nincs, csőnadrágod
metszéspontja lehet
ennyire mértani, rideg és életunt.
Bűntársad sosem leszek.

Álmatlan volt a város és bódult,
lezuhanyoztál volna bennem,
tudtam, hogy fázol, féltettelek,
de rámszólt az agy, jól lecseszett,
hétig számoltam, ahogy Isten is,
bár a teremtés nem az én szakmám,
a csíki sör nem az én vérem,
testem csodája a belső zsebemben.
Feloldoztam az üveg maró ajkát,
nem kellettél már, se kint se bent.
Talán a szerek átka meg a szervezet
kitartó követelőzése
vezettek félre – tág pupillád, vérereid
és a sötétség összjátéka.

Én meghalok, te megőrülsz,
kihull a fogad, hüvelyedet
majd egy vén orvos stíröli,
még el is fog menni talán.
Tizenkét esztendőt cipel a memóriám,
három évnyi napban, éjszakában
összeeszkabáltam egy nyilvánosházat,
igazgyöngyeim is vannak, szűzek.
A jövő merev, a tegnapok mozgolódnak,
mozaikfalak vesznek körül,
ízed felszívódik, maradj csak graffiti,
kegyetlenül rögös az út
a járda kockaköveitől az ajkadig.
Egy jól irányzott csókba fogsz beledögleni.

2022. június 10.

Forrás: szerző FB-oldala