A lágy és puha sötét éjszakát
spriccelő hévvel némán vágtam át,
vonagló végtelen kúszott felém.
Álmodtam, hogy partján álmodom én.
Rianva testem nyomatát néztem:
homok őrizte dagályos félszben.
A szó-folyam tenger felé mosta,
kövült könnyem mohón elsodorta.
Kaviccsá hűlt ki-nem-mondott neved.
Arcod kerestem.

Megláttam szemed
színét. Mélyén tiszta forrás fakadt.
Nem ember, sebhelyed lettem, rajtad,
és a mondatok – nagyon-nagyon rég –
porrá égtek másodperc alatt.
Még
ismeretlen minden: neved, arcod.
Megláttalak. Megzizzent a hangod.
Eső eredt aztán. Minden cseppje –
– vágyó álmaimnak a legszebbje –
magam szántotta gödörbe hullott
olvasatlanul, szétfolyt, elúszott.
Tudtam, másik part nem lesz. Az idő
árja rohant felém egetverő
zajjal. A dallamok megjelentek,
úgy adták maguk át a bűvöletnek,
hogy szinte fájt.

S az éj leple alatt
aranyló holdad imbolyog. Hallgat
A testem. Rozsdás fénnyel feszít szét,
belső rendem szétrobbantja a lét.
Fülem ráhangolódik hangodra,
csókba fúl számban sikolyod.
Arra
ébredsz. Szerelem pírja arcodon.
Álmod nedve szárad kőpartomon.

2022. június 9.