Iskolánk, az idén negyedik századát betöltött Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, az én időmben arról is híres volt, hogy a kolozsvári líceumokból „diszciplinárisan” kicsapott nebulókat befogadta. A nagyvárosi lurkók aztán, elkerülve az otthoni (így mondták:)„nocsív” környezetükből, besorolva a szabályozott bentlakási élet „keretei közé”, kénytelen-kelletlen alkalmazkodtak az itteni körülményekhez, és – akarva-akaratlan – az iskolai éveik végére megjavultak. A mi osztályunkba is került tizedik vége felé egy ilyen „eset”, aki aztán sikerrel le is érettségizett. De én most nem róla, hanem a Holczer-fikáról szeretnék szólni…
Akit egész fiatalon, kilencedikes kisdiákként hoztak a szülei Bethlen Gábor híres kollégiumába. Rendelkezett azzal a nagyvárosi (szinte azt írtam: jólnevelt!) pimaszsággal, ahogyan ellenszegült a bunkó végzős nagydiákok basáskodásának. Legalábbis szóban, mert vékonycsontú, gyenge gyerek volt, egy jó szél elfújta volna. Hanem a szája!… Amolyan vérbeli, beleszületett „Mondod még?” – fika volt, olyan kölyök, ahogyan azt iskolánk néhai „nagy öregje”, Sütő András megírta: „Mondod még? Mondom!” Úgyhogy mindegyre a rövidebbet húzta. Olyan keservesen tudott zokogni! Pimasz-szép arcán csorogtak a könnyek.
Hogy mellé álltam, és próbáltam védeni – ahogy tudtam – talán az is hozzájárult, hogy annak idején, kisdiákként mi, falusiak, dehogy mertünk volna a hatalmaskodó nagydiákoknak feleselni, valamiben is ellentmondani nekik. Pedig ritkán volt igazuk…
Egy alkalommal véletlenül tanúja voltam, amikor egy tanítóképzős „nagyvagány” éppen előttem ütötte arcul. Vissza is adtam én annak azonmód. Felkapta a kezét, hogy visszaüt, de nem merte megtenni:
– Mit ártod bele magad! Mert a múltkor is ezt mondta, meg azt mondta…
– Én pedig azt mondom, hogy nehogy mégegyszer hozzá merj nyúlni!…
(A sors keserű fintora folytán, jóval később, az ipse, nekem, mint szaktanárnak, iskolaigazgatóm lett…Nem mondanám, hogy rajongtunk egymásért. A részemről megvolt a hajlandóság, hogy – ha csak egy lehetőség is volt rá – elkerüljem. Elavult, egyoldalú pedagógiai nézetei miatt azonban nyíltan is szembe kellett kerülnöm vele…)
Holczer megpróbált ilyen-olyan kisebb ajándékokkal kedvembe járni. A maga módján ezt is kedvesen tette. Az édesanyja jólmenő állatorvos volt valamelyik Kolozsvár környéki faluban (a család benn, a városban lakott). Mindegyre küldte idegenbe szakadt, nélkülöző fiának a csomagot. A diák pedig – köztudottan – mindig éhes…Ha lehetett, elhárítottam, kisebb felajánlásait. A negyed-, fél csokitáblái azonban finomak voltak.
– Miért jössz megint ilyesmivel? Tudod, nem ezért teszem, amit teszek. Dehát, nem lehetek jelen mindig, amikor téged bántanak…
– Jól tetted, hogy rendreutasítottad azt a vadmarhát. Valósággal „rám volt esve”. Mindenütt ütlegelt, ha szóltam valamit, ha nem…
Pedig nem szokott panaszkodni. Nem árulta be az ütlegelőket sem, de szóval ő maga sohasem maradt nekik adós. „Mondod még? Mondom!” Az arcáról azonban mindig lerítt, ha bántották. Őszinte gyermek lévén, ezt sem tudta elpalástolni. Ilyenkor megvigasztaltam…
Egy alkalommal a titkáriba mentem lefizetni az éppen esedékes bentlakási díjat. Megszólal a telefon, a titkárnő nyitva hagyja a készüléket, és szalad az igazgatóért, aki jött is azonnal, felveszi a kagylót, és megpróbál válaszolgatni a – valahonnan „magasabb helyről” hatalmi szóval feltett, záporozó kérdésekre. „Igenis, persze, utánanézünk a dolognak, csak jöjjenek, minden segítséget megadunk. Rajtunk nem fog múlni…Bineînțeles…”
Úgyhogy, akaratlan fültanúja voltam, áthallatszott a készülékből: a kolozsvári rendőrségről keresik Holczer nevű tanulót, aki a hétvégén odahaza járt Kolozsváron, ezalatt az édesanyja laboratóriumából eltűnt két morfium-fiola …
A telefonbeszélgetés még javában folyt, mialatt én, végezve a befizetéssel, rohantam előkeresni Holczer-fikát.
– A kolozsvári rendőrség keres, morfium-ügyben. Milyen dolog akar ez lenni már megint?
Szemmel láthatólag megijedt, máskor pimasz-szép arcából kifutott a vér, egészen sápadt lett. Mindez mutatta, nem légből kapott ez a morfium-ügy.
– Tiszta szerencse, hogy kihallgattad! Majd elmesélem…
Rohant a Bagolyvárba, ahol az emeleten a fiúhálók sorakoztak.
Szilencium ideje alatt még aznap délután megtartotta két, iderendelt enyedi civil rendőr (hogy az iskolában ne keltsenek feltűnést) Holczer tanuló bentlakási dolgainak a diszkrét átvizsgálását, de nem találtak semmi nyomot, úgyhogy annyiba maradt az egész. Már lecsengett az ügy, a „házkutatás” másnapján (amelyről a tanulók közül csak ketten tudtunk, a gyanúsított – akit szilenciumról lehívtak, hisz neki kellett kinyitogatni a bentlakási szekrényét, és erősen a lelkére kötötték, ne szóljon senkinek a dologról – meg én, akinek a tiltás ellenére mégis csak elmesélte).
– Mi is van azzal a morfiummal?
– Gyere velem…
Szótlan sétáltunk fel a tornakertbe. Letelepedtünk egy jókora fa alá, fatörzsnek vetett háttal, de úgy, hogy szemmel tarthattuk odalenn, a pályán, a pályaszéli ösvényen a mozgást. Féltenyérnyi papundeklilapot adott a kezembe, csipetnyi vattával a közepén. Utána jól belenyúlt a „rejtek zsebébe”, amely hátul, a kabátja bélésében volt kialakítva, és egy dugóval hermetikusan lezárt kis üvegcsét kotorászott elő, ebből valahány csepp áttetsző folyadékot cseppentett a vattára. Utána gyorsan megcsinálta sajátmaga részére is a fenti műveletet…
– Lélegezd be!
Így lettem végzős diákként „morfinista”. Másodszor évtizedek múltán, Csáth Géza Naplójában találkoztam újra ennek a, mára már klasszikusnak mondható, kábítószernek a hírével.
– Mióta használod ezt az… izét?
Nem a kérdésemre válaszolt.
– Édesapám azt mondta legutóbb, ha nem hagyom abba, letöri a derekamat. Ezért árult be a rendőrségen, hogy otthon jártamban csakis én juthattam hozzá édesanyám fioláihoz. Kösz, hogy segítettél kijátszani őket! Még nem volt időm elrejteni, ha nem szólsz, megtalálták volna a bentlakásban a holmijaim közt. Ezeknek, mint a kopónak, olyan szimatuk van! Kolozsváron már volt alkalmam megtapasztalni.
– Tudod, tiszta véletlen volt ez az egész „kihallgatás”. Még egyszer nem leszel ennyire szerencsés! – Biztosan semmi következménye nem lesz annak, hogy „kölyökfejjel” ilyen szerekhez nyúlsz?
Hirtelen nézett fel rám. Arcán egy pillanatra megvillant a pimasz mosoly. Rövid kis időre bunkó falusinak nézett engem is.
-Te ne félj addig, amíg engem látsz!
– Én nem félek, hanem féltelek. A kettő nem ugyanaz…
Aztán, hogy végzősként kikerültem az iskolából, már nem követhettem nyomon a sorsát…
A rendőri házkutatásnak valahogy mégis elterjedt a híre. Talán éppen a bentlakási felügyelőnek járt el a szája. Holczer „híres ember” lett. Kezdtek „felnézni” rá a diáktársak. Lépten-nyomon többé már nem ütötték arcul.
Az utolsó eset, amellyel búcsúzom tőle, legyen vidámabb. Az udvaron lézengtünk az ebédre hívó csengőszóra várva. A Bagolyvárból rohant lefele egy diáktársunk, és fülig érő szájjal adja hírül, hogy odafent a hálóban „Holcert nyírja az édesapja”. A diákheccre mindig kapható nebulók arcán felragyogott a káröröm, minden örömök eme „fejedelme”. Hát ezt a látványt nem lehet kihagyni! Rendelőztek is fel a lépcsőn, egyenként nyitogatva be a 6-os számú hálóba, amely Holczernek volt a bentlakási otthona. De aztán jöttek is egyenként kifelé, némiképp lógó orral.
– Na, mi van? Mi van?
Egyikük sem volt hajlandó elárulni csalódását. Hogy nem éppen erre vártak! Csak tapasztalja meg más is! Mentem én is. Ha sikerül jobb belátásra bírni a fia nevelése érdekében Kolozsvárról idelátogató öreget…
Holczer – széles mosollyal – a szűk bentlakási szoba előterének közepére helyezett hokedlin ült lovaglóülésben, a nyakába húzva egy fehér rakottszoknya, az „örege” pedig – ollót- fésűt csattogtatva – sürgölődik körülötte. Csakugyan, nyírta a fiát.
– Te is beszedted a maszlagot?
– Miért, azt hiszed, hogy én is kárörvendeni jöttem?