Ott ültél a monitor mögött
éveken át,
de csak írott mondataidat mutattad:
mesterien font-sorolt ékek,
gyöngyházas fűzérek,
én voltam kötéltáncosuk.
Bársonyt képzeltem hangodba,
lelkedet fehérnek, puhának,
mint vaj, melyet az ember
kenyérre ken minden reggel.
Aztán összetört a monitor,
s cserepei lábam elé hulltak.
Te ott álltál lehelet-közelben,
arcod gyűrött kéreg,
dohos idő szivárgott mögüle.
Elpattant a füzér.
Meztelen szavak gurultak
szanaszét, dallamtalan.
Sokáig néztem szemed.
Átvertél – akkor ezt éreztem –

de már nem kétséges:
én ismertelek félre, ostobán.
Csodáltam évekig egy aranybálványt,
mely akár isteni csettintésre
értéktelen porkupaccá omlott,
s ujjaim közül kipergett.
Csak fájdalmas hiánya maradt
valaminek, ami soha nem létezett.

2022.01.14.