Megszokom rendre vereségeim
ha kezem homlokomhoz emelem,
ha könyvek gerincét simogatom,
ha tétova küszöb alázata nyugtat,
ha egy verssor felett időzöm,
ha múlt idő szerkezetén tűnődöm,
ha alvás közben felriadok.

Jól kitaposott ösvényeken járok.

Nem tudok újat kitalálni,
egyazon verset írom újra,
ugyanaz az alázat vezérel,
ugyanúgy verem szavaim bádogdobját,
ugyanazt érzem a nappalok egyazon óráiban,
ugyanazok az absztrakt kába éjszakák,
ugyanaz az álom gyötör.

Minden éjjel rideg labirintus.

Mozdulatlan tükör fáradsága bambul reám.
Vagyok múzeumi porszem.
Nem ízlelt ajándékra várok
mely késik, akár a halál.

És hiába leng az Édenkert rózsájának illata a légben,
hiába fedezem fel a forrás frissességét, tisztasága már oda.

És hiába hull Zeusz aranykönnye az égből,
hiába csáklyáz Poszeidón a tengermélyből,
Altamirában hiába rajzolok totemet a falra.

És hiába űzök szent szarvast Magorral s Hunorral,
hiába hoznak kínai selymet a vélt diadalra,
hiába nézem Béla bús profilját az ezüstön,
hiába győz velem Budai és Dózsa.

Én bujdokolok Kelemennel,
morgolódom a tölgyek alatt,
álmodom színes ceruzákról,
megjárom Áronnal Amerikát.

És ama vastag táskát Gézával én is cipelem.

Valahol dalt ró egy költő a végtelenbe,
s kárminba-bíborba öltözik a keleti ég alja.
Nélkülem is megvirrad.
Megszokom rendre.

2022. június 12.