(diákjaimnak)

Amikor ide jöttetek,
a szemetek ragyogott.
Akárha az ígéret földje…
Akárha a siker kapuja…
Akárha a benneteket váró
jókedvű nagycsalád.

Gondoltátok: pont én fogom megírni.
Én találom ki, meg. Én találom fel.
Mert megértettem, jól lesz majd itt dolgom.
Az leszek, ami akarok; azzá leszek itt,
amivé szeretnék.

Nem jutott eszetekbe: lakni kell.
Enni is kell, bár néha. Ruházkodni.
Civódni összeférhetetlen
társakkal, várni, alkudozni,
ravaszkodni az „érdemjegyekért”.

Mert hátha csurran-cseppen ösztöndíj is,
hátha bekerülünk a jó csapatba,
kiállítanak okos-kirakatba,
valami történik, jótétemény.

(Amikor ide jöttetek,
újjászülettem veletek,
ráismertem elkopott önmagamra.
A pusztába kiáltozott szavakra,
– s körös-körül a szürke egyetem.

Költőietlen világegyetem.
Ne kérdezzétek, mit keresek itt még,
bennetek látom ifjúságom kincsét,
bizonytalan létemben fönnakadva:
mint fordulat a szonett közepén.)

Forrás: Egyed Emese: Csönd