Régóta nem nézek már focit, és nem valamiféle ellenszenv miatt, egyszerűen véget ért valami bennem, mióta Kolozsvárról eljöttem, már focizni sem tudok, be kellett látnom, hogy nincs mit visszahozni, előre kell menni, ami elég szomorú tanulság, de ez van, a megbocsátás igéit mormolom magamban;
egykor szenvedély és póz egyszerre volt bennem, emlékszem, egyszer térdre estem, amikor Fitos berúgta a gólt, de a magyarok nem jutottak tovább, már nem tudom, mire, valamire folyton nem;
meg arra is, hogy mindig a Honvéddel vagy az MTK-val vagy az Újpesttel tartottam, jó magyar voltam, hangos és dölyfös;
mindamellett Esterházyék tényleg tudtak, és a mai napig nem tudom, mi történt azzal a csapattal, holott több könyvet is olvastam róla, de az igazság nem a könyvekben van, talán azért írjuk őket, jó olykor menekülni, miközben keresünk;
ezt a meccset se néztem, de a gólok szépek voltak, és a fiúk nagyszerűek, és nem értem, miért nem lehet ezt méltósággal megünnepelni, acsarkodás nélkül, mintha boldogok lennénk és elégedettek;
nem úgy, mintha azért lettünk volna szerelmesek a feleségünkbe, nehogy más legyen szerelmes belé, és azért szeretnénk a fiunkat, mert versenyben vagyunk az exférjünkkel;
szóval felszabadultan, örömmel a tekintetünkben, nem ezzel az örök harccal és fröcsögéssel, hallgassátok meg Szepesit vagy Vitrayt, mintha senkire sem haragudnának, talán érdemes lenne kipróbálni;
egyszer a Kodolányiról elnevezett kollégiumban néztem valamelyik világbajnokságot, akkor még kevesebb ránc és több szarkaláb volt a szemem alatt, és többen is aszerint szurkoltak, hogy melyik csapatban volt több a fekete, például a fantáziátlan skótoknak a zseniális Gascoigne ellen;
hát mire jó ez, kedves barátaim, ugyan mire?
örüljetek csak úgy, Sallainak és Szalainak és Nagynak és Gulácsinak, és higgyétek el, hogy magyar volt Psyché is meg Bőrönd Ödön is meg Csipike is, nyugalom!
senki tőletek el nem veszi azt a négy gólt és ezt az óriási győzelmet, nem rátok fáj a foga a világnak, legyen világoskert a szívetek!

Forrás: szerző FB-oldala