Norvégiai barátom meséli, hogy egyszer, van annak tíz éve is, magyar mesemondót kalauzolt Oslóban. Nemcsak a várost mutogatta neki, hanem egy iskolába is ellátogattak: annak a kevés norvégiai magyar iskolásnak „workshop”-ot tartottak. Akkor még nem lett annyira divatos a szó, úgyhogy maradjunk ennyiben: elmondott egy sztorit nekik a mesemondó, majd lerajzolták Lackót, amint a világhírre szert tett helikopterét építi.
Minthogy különböző korúak voltak a művészpalánták, és a ceruza sem állt mindenkinek egyformán a kezében, egyesek hamarabb készen lettek a ”kötelező” feladattal, és belefogtak valami saját műalkotásba. Hát amint térül-fordul a vendégművész, lát az egyik rajzlapon egy, a magyar trikolór színeivel kifestett rajzot. Ismerősöm is odanéz, s mit lát…egy éles fogakkal ellátott nagyra tátott szájat.
”Mi ez?”, kérdezi a művész.
Azt hiszem, többségi magyar gyereknek soha eszébe nem jutna ilyet rajzolni, vagyis a szórványban élő tízévest a szülei által beléplántált hazaszeretet vezette. Válasza ugyanis a kíváncsiskodó kérdésre ez volt:
“Ez egy magyar krokodil.”

/Forrás: Gergely Tamás: Ki eteti a sirályokat. Üveghegy Kiadó. 99+1 anekdota/