BESZÉDES NEVEK. Holnap, nyolcadikán jelenik meg VérHárs címû könyvem. A Hárs tulajdonképpen a Lacul Teire utal, ami egy bukaresti tó neve, tei=hárs, a balkán fõvárosban mûködtem újságíróként nyolc évig. A Vér a diktatúrára utal, a csausiszta sztálinizmusra, amikor úgy éreztük, így fogalmaz az egyik monológban Mária, hogy “a vérünkön eveztünk”.A könyv az Üveghegy kiadónál jelenik meg, egy másik világ az, egy, ami a mesék szintjére emel, meséim jelentek meg ott, a Fifi, a Szépvölgyi mesék. Ám most visszapillantó tükörként a VérHárs.

Itt egy részlet, a Félelemhártyája.

„Fogalmam sem volt kezdetben arról, hogy a félelemhártya formájában igazgat bennünket. Alakunk felveszi, izmunkra rátapad, ily módon mozdít kezet, lábat. Fakaszt mosolyt. Nyitja szólásra szánk: „Igenis, Mosoly elvtárs! “

Beleakadt egyszer ujjam. Épp hátam vakargattam, és… akárcsak kabátom akasztója volna, valami selyemszálszerű kilógott — belőlem. Megrántottam, s hát ki-húz-tam tes-tem-ből sa-ját fé-lel-mem! Előbb nyöszörgött, mintegy félálomban. Nem ébredt rá, hogy testemen kívül rekedt.

Kiegyenesedtem, végre szabad ember. Kezemben könnyű hártya: erőtlen törpe, vézna. Benne ismertem magamra. Alakom elárult. Én meg, a szabad, idegennek bizonyultam önmagam számára. Elnehezített a gondolat: a súly, a látszólag könnyű hártyáé, vágta tenyerem.

Szánnivaló gnóm voltam. Vagyok. Mert belém költözött újra. Hiszen ha nem féltem, tőle se tartottam. Magamhoz közel engedtem, ő pedig villámgyorsan a résnél termett, amelyen keresztül korábban kihúztam.

Előbb a nyakam merevedett le. Így! Mutatja. Felsőtestem derékig. Fokozatosan görnyed meg. Megbénult csípőm, majd földbe gyökerezett lábam. Végül a kínos mosolyra: „hj” Felteszi műmosoly-maszkját. …beállítódtam.

András mosolya. Emlékszel, Viktor, a holt András mosolyára? Másfajta mosoly ült azon, mint amit félelemhártyám vétetett fel velem. Más fajsúlyú. Felszabadult, amilyen az enyém régóta nem. Kettészelte a Hárs felszíne a pillanatot, melyben András mosolyát megpillantottam a vízben. Egy újabb merülés. Tudod, fiam… Magában, mélyen. Én élő fogoly voltam, ő hetyke holt. A Hárs ölében. Ne félj, amiért anyád rikácsol! Téged a folyadék véd. A magzatvízben jajszóm is becézésnek hiszed. A Hárs ölében András végre boldog.

Hova tűnt mosolyom? Az igazi, nem ez a kényszeredett? Nélküle maszk az arcom. Élő holtak vagyunk. Megfeneklett csónak roggyant reményünk.

Menekülsz, Viktor. Újra van célod, nyugalmad meglelted. Sima arcod, akár az újszülötté. Vagy a halott Andrásé.

Mi lesz a gyerekkel? Nincs hová rejtenem. Hasam domborodik, minden mozdulatomról tudnak. Az evező után nyúltam a minap, megvágott tiltásuk. Kiemeltem egy gyeptéglát, üregéből idegen szempár meredt rám… Szemem lehunyva sem vagyok szabad. Szemgolyóm belső falán pereg a film. Látom őket, amint búvárruhában, kampóval kezükben Andrásra várnak. Nyugtalan. Mi a szándékuk azzal a kampóval? Leszakítani a halott arcáról a mosolyt? Lehiggad. A VérHárson keresztül nincs menekvés. Izgalomba jön. Fölötte?

Csillogó szemmel, hisz ekkor él. Volt egy reménnyel teli hajnalunk, melyben tekintetükből kisiklottunk. Levetettük magunkról, magunkból a fátylat, félelmünk. És előredőlve — feszes mellel a dagadó kedvű ígéretnek — szállni kezdtünk. Nem létezett erő, mely visszatartson! Hiába álltak ki a partszegélyre, hiába villogtatták pillantásuk pengéjét. Felemelő érzés! Korábban árnyékuktól is rettegtünk, félelem nélkül húztunk el a katonák feje fölött akkor. Szembenézve velük, álltuk a pillantásuk. „Mosoly elvtárs haragudni fog!” — huhogták. Nevettünk rajtuk. „Bikacsök megbüntet!” „Le se szarjuk!” — kiáltottuk, és szálltunk, egyre feljebb. Megvágtak tekintetükkel. Nem éreztük. Átdöfték testünk akaratukkal. Mit bántuk! Szabad hattyúk voltunk, tollunk nem fogta vér. Kiszárították a tavat alólunk. Teknőjét, mely iránytűnk volt, nem tudták eltüntetni, továbbhaladtunk. Ástak új teknőt. Nem tévesztettek meg.

Megcsendesedik. Utánunk eresztették félelemhártyánk. Félelemhártyád elől pedig nincs hova bújnod; míg az övék vagy, mindenütt rád talál. S mi az övék maradtunk. Hiszen előlük menekültünk, rajtuk kacagtunk, velük pereltünk. Bennünk voltak, gondolataink lehúzták. Ránk telepedett hártyánk szárnyaló karunk összehúzta, megbénította akaratunk,

egyenként

szakadt

meg

röptünk.

Részlet Gergely Tamás VÉRHÁRS című könyvéből. 2 monológ. Kiadó: Üveghegy. Elõszó: Láng Zsolt. Borító: Ábrahám Jakab. Szerkesztõ: Gergely Éva Fülszöveg: Kevés Gergely Tamásnál pontosabb, tudatosabb, „tudósabb”, mondhatni profibb kortárs magyar írót ismerek. (Láng Zsolt)

Forrás: ujnepszabadsag.com