Terítsd be arcom mosolyoddal,
minden éjszakánk teliholddal.
A világűrt is illatoddal
átszitáld.

Ahogy csitít a néma semmi,
végtelent akarjál ölelni,
míg halkan dúdolok győzelmi
indulót.

Formázódik arcom arcodon,
ontsz verítéket homlokomon,
hajad bársonyába zokogom
dalaim.

Ki még szeretni merhet gyermek,
átadja önmagát a percnek,
hiába fúj szél idő-vermek
mélyiről.

Forgass, amíg fényleni tudok.
Mielőtt nyarunk elagg, zuhog
ránk ékes tavasz még. Ámulok
e fényben.

Mint cséplés után maradt törek,
én, búzakalász-hitű öreg,
maradok. Leszünk sarokkövek
a térben.

Mint alvadtvér bogyóit az ősz,
babusgatsz még, kezed elidőz
ajkamon. Vérembe belenősz
örökre.

A tél harangbrongást havaz.
Megöregedtünk. Ez nem panasz,
de életünk csak néhány ravasz
arasznyi.

Jussunk a mindenek hiánya.
Nem leszünk már tavasz nyitánya.
Mögöttünk keréknyomok, párba’
a semmibe.

Átszitált indulók dalaink.
Mélyiről a fénynek a térben
örökre arasznyi semmibe
csobbanunk.

2022. június 18.