Néha különös dallam érint,
ritka verssor nyit új tereket,
rég hallott szimfónia-rész int
nekem távolból. Csak teveled

értem ma már, egésszé érve,
mikor a soraival felsért,
sebez a katarzishoz érve,
némely biblikus rege, kimért

történetek nemvárt csodája,
hogy aztán meggyógyítson engem
év év után pünkösd rózsája.
Ma a te dallamodat zengem.

Mert türelmed rendíthetetlen,
tudom, mit ér embernek lenni.
(Méltóságom is eléd tettem.)
Te tanítsz türelmesnek lenni.

Bérem a legnagyobb tanítás:
Erőm van nagylelkű maradni
azzal is, ki nekem gödröt ás.
Földi létem csak talpalattnyi,

kimért része a mindenségnek,
csupán magamban nem bízhatom.
Fel-fel szakad lelkemből az ének:
rád bízom magam. S te biztatón

felém hajolsz, lámpást gyújtsz értem,
leszel ösvényeimnek fénye.
És vársz, amíg végül megértem:
benned bízhatom, béke reménye.

Nem állok ellent már, bűnbánat
noszogat mindent átölelni.
A végtelenség szomja támad
bennem. Békességem növelni

izsóppal tisztít zsoltáros hit.
Országomat építem benned.
Új utakra szavad igazit,
s teremti lelkemben a rendet.

Nem volt elég csak annyit kérni,
hogy könnyíts a lelkemen, Uram.
Bepiszkolódott létem kéri
a feloldozást. És átsuhan

az imával – félútnál tovább
kinyílik felém a kegyelem
kapuja – a béke. Szaporább
szívverésem méri. Terelem

végső kételyeimet feléd.
A megoldhatatlan oldódik,
hitem – felbonthatatlan pecsét –
a kezdettől köt az utolsó szóig:
Ámen.

2022. június 19.