A véletlen elém hozott két évfordulós nagy költőt.

Azt el nem tudom mondani annak, aki nem élte meg, mit jelentett Kányádi Sándor 1989 előtt. Sütő Andrással együtt a legszentebb szentek voltak. Kis túlzással azt mondhatnám, miattuk is lettem író. Ha egy írót ilyen tisztelet övez, akkor az akarok lenni. Korán kezdtem hiú lenni.

Kányádi mindazt képviselte, amilyen 1989 előtt egy romániai magyar költő lehetett. A sorok közötti olvasás jól működött akkoriban, olvasó és költő pompásan összekacsintott a diktatúra szeme előtt. „Csiricsáré népre nem hagyom a tornyot” — ez csak egy sor; de micsoda bújtatott ellenzékiség rejlett a Halottak napja Bécsben vagy a Fekete-piros című poémákban! Hogy Mátyás király Kolozsváron született, ennek már csak a puszta emlegetése is; vagy a másik vers ajánlása!

Ezekben a versekben a magyar nyelv egész szókincse ott volt a maga veretességében. Minden réteg, kivéve a jassznyelv s az argó. Ezt Kányádi a külső s a belső cenzor miatt sem használhatta. A kommunizmus egy szép, munkáskezek alkotta gyönyörűség volt, nem lehetett „csúnyán” beszélni róla, vagy pedig jól meg kellett indokolni, hogy miért használunk bizonyos szavakat, főleg versben, a Diktátor s minden diktatúra egyik kedvenc műfajában.

A magyarság azért nem „engedett” csúnyán beszélni, mert a kisebbség szenvedése komoly dolog, nem lehet ronda szavakat használni, tükröt tartani neki, viccelődni rajta, csak úgy mosolyogni, mintha tényleg élnénk.

Kányádi élete végéig megtartotta a szókincsnek ezt a rétegét. 1989 utáni versei között gyönyörűek vannak, de már hangosan is ki lehetett mondani mindent, az összekacsintás átalakult. A költő fokozatosan el is hallgatott, és elegáns bácsisággal őrizte felhalmozott szellemi tőkéjét.

Erdélyben más sem használta azonban azt a jassznyelvet, amelyet Petri gyakran megengedett magának. Az ő „utasításai” mások voltak. Outcast volt, senkire nem hallgatott; már a Kádár-korban felismerte annak kétkulacsos hazugságát, a jólétben rejlő lassú korrumpálódást. Később, amikor már szabadnak hittük magunkat, szintén a mocskot vette észre. Nem, kedves olvasók, a mocsok nem idegen az irodalomtól, legalább Baudelaire óta tudjuk ezt, és tudta Arghezi is, akitől éppen Kányádi fordított csodálatosan és ilyeneket is.

Vagy amennyiben használta, nem tudta olyan (szimbolikus) erővel használni. Petri, az örök ellenzéki — s a jelző jócskán többet jelent, mint puszta politikát — ebben is szabad merészelt lenni: a mindig veretes magyar költészetben mert csöppet sem veretes lenni. A Hogy elérjek a napsütötte sávig csak a legnagyobb példa erre, miközben bőven van példa arra is, amikor szelíden mondja.

Pontosabban: szelíden sose mondta, csak olykor nem beszélt „trágár” szavakkal. Attitűdje, lendülete, költői modus vivendije mindig a lázadóé maradt. Nem azé a lázadóé, aki feladja, sem azé, aki eladja magát: a pontos és keserű örök lázadóé.

Mindez egyfajta „szereposztás” kérdése. A magyarországi irodalomban tudott lenni egy olyan nagy költő, aki nem hagyta békén a hatalmat, és múltja minden ikonikusságával képviselte a „kavics a cipőben”-hozzáállást. Haláláig ezt tette, egyetlen alkalmat sem hagyott ki. Akkor sem lankadt, amikor beköszöntött a demokrácia: egzisztenciális lázadó volt, nem politikai. A romániai magyar irodalom másként alakult, fellobbanó lázadásokkal, kritikátlan költészetekkel.

Mindez nem a líra értékítélete, vagy inkább a líráé, mint a költőké. Egész jó veretes verseket lehet írni, egész jó kritikátlanokat, egész jókat pillanatnyi lázadásokról. Csak nagyon hiányzik egy szemtelen pofa.

Forrás: A jódeménység foka-blog