Szabó T. Anna: Előszó Marta Petreu Márta jelenései c. kötetéhez
Mifelénk, az Édentől keletre, még gyakran felmerül a kérdés, hogy fontos-e egy író biológiai neme, vagyis mások-e a női írók, mint a férfiak. Mintha lenne külön női és férfi nyelv. Mintha a vers olyan lenne, mint a házi- vagy kézimunka: csendes, szorgalmas, szerény, és legfőképpen: csipkefinom. Mintha a férfiak a szívük vérével, a nők viszont a bőrükkel és a méhükkel írnának verset, és nem érdekelné őket más, csak a test és a szerelem. (Olyannyira él ez a vélekedés, hogy még maga Weöres Sándor, a legizgalmasabb régi magyar költőnő megteremtője is leírt ilyeneket egy korai kritikájában.)Test és szerelem persze hímnemű költőknél is akad bőven, azon mégsem ütközik meg senki. Talán csak nem az ennek az oka, hogy a nőktől még mindig elvárják a szemérmességet? Azt, hogy akit testként kezelnek, mégis úgy viselkedjen, mintha nem is lenne teste? Nagy erő és bátor értelem kell ahhoz, hogy valaki ezzel a méltatlan helyzettel szembeszálljon, legalábbis a mi irodalmainkban, ahol a női szerzőkre még mindig kötelességszerűen rácsodálkoznak.
Marta Petreu pont ilyen okos és bátor szerző – és bátorsága nem provokáció, nem szándéknyilatkozat vagy hadüzenet, hanem egyszerű tény, egy megalkuvás nélküli költő-alkat természetes gesztusa. „Mert nem csalok: a véremmel írok, / izzó idegszálakkal: hogy is bírnák/ a túlfeszültség roppant áramát”- írja a férfiakról és férfiakhoz abban a versében, amelyben élete szerelmeit sorolja fel. Ugyanebben a versben hadrendbe sorolja a férfiakat, és maga mögé utasítja őket, mint vezér a hadseregét: „Ti férfiak, a vers a zsoldotok” – mondja nekik, pusztán a megörökítés ígéretével fizetve ki őket hűséges szolgálatukért; ez természetesen nem lenne meglepő gesztus a másik irányból – ismerjük jól a magyar irodalomból: „Általam vagy, mert meg én láttalak”, „Nem vagy enyém, míg magadé vagy” – nőktől mégis szokatlannak számít még ez a szókimondás akár a magyar, akár a román irodalomban.
Elemzői általában hangsúlyozzák, hogy Marta Petreu versei, még a szerelmes versei is, nem elsősorban a testről, hanem az agyról szólnak – nála az agy érzéki szerv, sőt érzékszerv, amely feloldja a férfi-nő dichotómiát, sőt, ezen felül fel is nyitja a fájó személyesség börtönajtaját, és számunkra is megközelíthetővé és átélhetővé teszi az egyéni élmények leírását. Marta Petreu civil foglalkozását tekintve filozófiaprofesszor („A filozófia nyomorúságán dolgozom”), tehát nemcsak szenvedélye, de mestersége is a gondolkodás. Az agy és a test azonban nem zárja ki egymást, hanem feltételezi – és ebből a kettős kötelékből próbál kétségbeesetten szabadulni a lélek.
A testnek tehát másképpen, más okból van nagy szerepe Petreu költészetében, mint a nőiesnek tekintett művekben: ő ugyanis a romlás, a mulandóság, a pusztulás eszközeként látja, a földi szenvedés tárgyának és jelképének, sőt, a szellemi szenvedés okozójának: hiszen a test rettegése és kínja – legyen az saját fájdalom, vagy a mások fájdalmának átélése – folyton megrendíti az Isten jóságába vetett hitet. Jóságába, mondom, mert a létében nem kételkedik, sőt, állandóan rá gondol, hozzá beszél – és ezzel egyenes ági leszármazottja a misztikusoknak. Ha nagy női költőket keveset sorolhatunk fel a régebbi időkből, a kiváló női misztikusok hagyománya rendkívül erős – és ők is hasonló viszonyban voltak a testtel, ráadásul sokukat megkísértette a lázadás, a szembefordulás, a kétségbeesés démona.
Marta Petreu is zaklatott és fájdalmas hangon ír, csupa „maró düh”, „csupa keserűség”, „a nyughatatlan agy” sötét éjszakáját vad gondolatok dúlják fel: „nem egyfolytában, de gyakran/ a halálra gondolsz” írja magáról, „nem hagy nyugodni éjjel, / nem hagy nyugodni nappal”, Jónásként ezer évig hánykolódik a halál gyomrában, nincs nyugvás és nincs enyhület. Ebben a fájdalomban Istent is bakónak látja, halálosztónak, semmi-osztónak, tehát nemcsak az Istennel, de még ezzel az űrrel is szembe kell néznie: „szemtől szemben én meg a semmi”. „Egyedül vagyok – várom a szürkületet, / a rettegés óráját, az angyalt, az éj sötétjét”.
Egy interjúban megosztotta azt az élményt, amelyből ez az állandó haláltudat ered, és egy versében is felidézi az emléket: nyolc éves korában felolvasta neki az édesapja az Apokalipszist, és a szavak örökre megragadtak a gyermekben: „keresik az emberek a halált, de nem találják, / és vágynak meghalni, de fut előlük a halál”. Ebből az éles élményből nőtt ki aztán a naponta mondogatott esti ringatója: a látomás a kézről és a fegyverről, ami fejbe lövi; a fegyver lehet saját kezében vagy Isten kezében, de végső soron mégis öngyilkosságba hajszol, hogy szűnjön már az állandó és egyre fokozódó fájdalom.
A versek irtózatos feszültsége azonban éppen hogy nem valami halni vágyó lemondásból ered, hanem a folyamatos küzdelemből: az ember ellenszegül a halálvágynak, megküzd az angyalával, megküzd akár az Istenével is – „Életre-halálra nézzük egymást/ egymásnak feszülve küzdünk” – és az Apokalipszist olvasó apa emlékével:
jóapám, Augustin forgatta még,
ő hagyta reám örökül:
féld az életet, vágyd a halált
(…)
s arra gondolok, hogy az élet
végső soron mégiscsak jó – a jóapám
valamit rosszul tanított nekem
„Te, aki vagy, te, aki nem vagy, ám lássad, / mint vergődök nyüszítve: nem vagyok boldog” – panaszolja Istennek, az odafordulás által mégiscsak feltételezve a létét; mert a boldogságvágy, vagy a boldogság ideiglenes megtapasztalása, a feloldódás a ragyogásban, amely „lehet gondolat, álom és vágy/ lehet szerelem”, nagyon is megvan benne, és éppen ez teszi közelivé és emberivé fájdalmas világát, azt a sötét víziót, amelyben Isten csillagos bakanccsal járja az eget, csigahéjként roppan lába alatt az emberi szív, a test csak felszáradó vízcsepp, a koponyában „a félelem kutyái / nyüzsögnek”, és az ember az öldöklő angyalokkal együtt ugat fel az égre. Ahogy a szentek és próféták látomásait, úgy Márta jelenéseinek képeit sem felejti el soha az olvasó.
Istent mégis keresni és követni kell, hiszen nincs más, ő az Egyetlen; ki kell szolgálni, mint a bibliai Márta szolgálta Krisztust; de aki Isten lábához letelepszik, az testet tapint, romlandó és riasztó testet, az emberi hús kiszolgáltatottságát érzi az orrában:
„Kicsoda vagy Te? – forr bennem a düh
Messziről bűzlik a lábad,
pokoli kínzókamrák vérszaga érzik
Kicsoda vagy Te? Okádnom kell”
Nyilvánvaló azonban, hogy nemcsak ő viszolyog Isten testétől, de Isten is viszolyog az élő anyagtól – ám az élő anyag mégiscsak a saját teste is egyben. A címadó versben a beszélő Isten sarkantyús csizmáját megfogva érzi meg a test szörnyű bűzét, egy másik versben viszont önmagáról mondja az emberi beszélő: „a sarkantyús, piros csizmámban/ végigszántom március éji egét”; a versek sorából lépten-nyomon az derül ki, hogy Isten és ember felcserélhető; a beszéd gesztusa által Isten rossz szagú szája és az ember mosdatlan szája ugyanegy; amióta testet öltött ebben a világban, azóta a test a közös Őbenne és az emberben (és itt tényleg mindegy, hogy férfié vagy asszonyé az a test). Isten és ember állandóan farkasszemet néz egymással, mint tükör és tükörkép, és Istent gyalázva magát gyalázza az ember.„Akolmelegben szenvedünk mi ketten”, „nem férünk egymástól, Uram”. Ha valakinek a vágya: „bombaszilánkként csapódni Isten testébe”, akkor tudnia kell, hogy saját magát sebezi meg.
Kegyetlen világ ez: ideje a „tiszta és kíméletlen” éjszaka, a hangja pedig szinte természeti erő:
Mennyei Atyám! Földanyám drága!
Olyan vagyok szinte, mint ti,
kíméletlen, mint a csillagos égbolt
A költők nem lehetnek nőiesek és gyöngédek, hiszen aki nem hazudik magának, tudnia kell, hogy csak „ágyútöltelék” az isten és ember közti „idegtépő háborúban”, miközben körülötte zajlik az apokalipszis – nemcsak a könyvtárak égnek el, de meghal a föld is; teljes lesz a pusztulás.
Addig azonban – az Isten-ember analógiának következtében – a költő a szavak által képes megismételni a teremtés gesztusát: verset ír: „És az Isten,/ vagyis a költő / elpöttyintett egy igét, egy verssort: lettek belőle/ csillagok, föld”. De vajon van-e olyan erős az írott világ, mint a teremtett? És boldogabb-e annál? Maga a vers válik imává és könyörgéssé: „teremtsd meg újra /a világot, Uram // De olyan legyen: örül, hogy él”.
Ebből a rendkívüli kötetből, Marta Petreu verses életművének kiváló válogatásából, amelyet ráadásul egy másik költő /Németi Rudolf/ fordított le ragyogóan, nem kapunk ugyan pontos választ arra, hogy hány betűből áll össze a kétségbeesés vagy a gyöngédség, de megtapasztalhatjuk a vers bámulatos teherbírását. Nem fontos, ki írta, férfi-e, nő-e, angyalok-e vagy költők: az mégis biztos, hogy akár egy kétsorosban is olyan feszültség teremtődik meg, hogy nem tudjuk azonnal eldönteni, Istenes vagy szerelmes, áhítatos vagy fájdalmas, halálba vagy öröklétbe vezető verset olvasunk-e. Csak mondogatjuk magunkban, akár egy imát, amelynek a jelentése később fog megvilágosodni:
Ha egy szirommal megérintesz
harangzúgássá lesz a testem
(Az Istennel küszködő asszony. Ez az előszó címe, amit a képen látható kötethez írtam, sok évvel ezelőtt. A napokban a kezembe került, megörültem neki.)
Forrás: Szabó T. Anna FB-oldala