Tágas világban szűk szükség ne érjen,
láss ki magadból, örülj: nézz az égre,
a magasság mindig tüdődbe férjen,
minden csak kezdet, ne gondolj a végre:

ahogy a felhők formát váltanak,
úgy vált alakot, úgy villódzik minden,
a láthatók is félig látszanak,
a létezőkben ott lüktet az Isten,

hagyd átlobogni magadon a létet,
végigleng rajtad minden pillanatban
a mindig alvó, aki mindig ébred,
a vannincsfényű játszó láthatatlan,

engedj a fényes, teljes áradásnak,
és része leszel az örök egésznek,
az azonosként újra s újra másnak –
te is felhő vagy, semmi rossz nem érhet.

Látszó, láthatatlan. Ez a címe. Egy ballagónak írtam pár nappal ezelőtt, bátorságot kívánok vele minden diáknak, aki szorong – az örökmúlásban öröklét van, rejtélyesen és biztosan.
(Lucretiusról olvasok, látszik. ? „Nos, bizonyítottam, hogy nem jön létre a lévő/ nem-létből, s ami van, nem tűnhet a semmibe újra”, így fordította Nemes Nagy Ágnes.)

Forrás: szerző FB-oldala