Kiss Székely Zoltán: Ikarosz déli nap tüzében

Bolyonganék tengeren, hajón,
de tágra nyílt szememmel szembejön
megtagadott, kiégett valóm.
Egykori kacatokkal teletöm


a mindenkori part homokja.
Rázuhantam. Beszív, rámborul
a napjárás után forogva.
Tűrnöm kell még ezt is jámborul.


Megégett szárnyaim lefogja,
méhviaszt süt Héliosz reám.
Voltam én képzeleted foglya,
így igaz, vén Daidalosz apám.


Szelénét vágytam, s a sötétet,
elhagytam érte a földedet.
Babonáztak csillagos éjek,
Héra teje is kábán dereng,


őrzi fényét mélységes titok.
Vélném, hogy most valóban élek.
Rémálmomból fel-felordítok.
Rabszolgája vagyok az éjnek.


Sír valamelyik jobbik énem.
Emlékeim? Merő gyötrelem.
Múltba bukott csodás életem.
Mesébe űz a vak félelem:


járhatok vízen – fagyott tükrön,
vagy fekhetek forró partokon,
égbe emelhet a tűzözön,
gyarlóságom végig hordozom.


Hűlök. Jéghideg már a kezem,
égett bőr, zúzott seb, zúzmarás
szememen dér-gyöngy. S hogy szerettem
egykor élni – feledett varázs.


Lement a nap. Zúgott a tenger,
a lég partól partig úgy dobált,
mint Argonautákat egyszer,
incselgőn lengetve kék határt.


Most? A mindenség a glóriás.
Belehalok kimondott szókba.
Az éjszakába hurcolt varázs
szublimál nappali valómba.

2022. június 20.

2022. június 23.

Szóljon hozzá!