Tiszta szándékkal cím alá gyűjtötte-válogatta össze Baranyi Ferenc a pályaképét illusztráló legjellemzőbb verseit. A gyűjtemény most elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

Ennek kezdő és záró lapjairól válogattuk ki az alábbi „kóstolót”. (Cs.G.)


EGY PILLANAT

Egy pillanatra láttam az ablakunk alatt:
kerékpáron suhant át a karcsú lányalak,
szeles szellő kuszálta, sodorta szép haját,
de csak suhant a lányka. Suhant a téren át.

S amerre járt, mosolygó aranysugár derült
az arcokon, hol eddig a bánat árnya ült,
a két kerék nyomában ezer virág fakadt,
felhők mögül előbújt csodálni őt a nap.

Ő volt, Ő volt a lányka: az én kis angyalom!
Egy pillanatra láttam ott túl az ablakon,
az ablakon, az ablak picinyke négyszögén
egy pillanatra napfény, derű áradt körém –

s egy pillanatra akkor oly boldog voltam én.


A BÁRKA

Itt ülök fenn a régi orgonánál.
Felbúg a hangszer ujjaim alatt,
Mély hangját, mely a néma termen átszáll,
Visszhangozzák a vén templomfalak.

A csöndes ének is felsír a mélyből:
A nép elkezdi bűnbánó dalát,
S a fájdalom a falak szűk köréből
Kitör s zokogva száll az űrön át.

Érzem: az ének csodálatos gálya.
Ott fönn a Béke partvilága várja,
Ezért evez a menny felé tova.

Utasa néhány bűnös ember lelke,
Én, én vagyok tán a legbűnösebbje,
Én, én: a bárka bús kormányosa.

BOLOND A SZÉL

I.

A szél dobhártyámon dobol.
Nekem susog. Bennem dalol.

Azt súgja: „Látod? Itt vagyok!
Kitárok minden ablakot,
szemetet söprök, pocsolyát
szárítok s száguldok tovább.
Bejárok bokrot, berkeket,
– így járd be most a lelkeket –
fütyölj velem! Süvölts velem!
Én hívlak, én, s az értelem!”

Így szól a szél s megborzadok.
Majd kezdi újra: „Itt vagyok!…”
De lelkem ráhallgatni fél…
Bolond a szél, bolond a szél.

II.

Két éve fütyörésztem így, köröttem
valami forrt s én nem tudtam, mi az,
a fondorlat mély bölcsesség-ízű volt
s igaztalannak látszott az igaz.
Csupán a félés gátolt akkor abban,
hogy én is forró szittyafej legyek,
s hallgatni bátor, tenni gyáva voltam,
inkább bolondnak mondtam a szelet.
Nem lettem lázadó a lázadásban,
valami visszahúzta lábamat.
S nem érdem ez. Ne dicsérjetek érte.
Csak félelem volt és nem öntudat.
Sem jót, sem rosszat nem mer elkövetni
s így bűntelen örökkön az, ki fél,
örülök, hogy legalább félni tudtam.

S így nem sodort, csak pörgetett a szél.

(1958)

ÖREGAPÁM

Kalapos volt szegény öreg. Naponta
négy-öt kalappal lendített a sorsán,
s – ha adni-venni falvak összegyűltek –
árulta őket nagy vásári ponyván.

Néhány kalap – s a lányát férjhez adta.
Sok-sok kalap – s cserép került a házra.
S mikor már fedett fővel járt a környék:
öregapám a lét nyűgét lerázta.

Csöndes szerszámait hidegre tette,
hanyatt feküdt és ránccal körbesáncolt
szemébe húzta utolsó kalapját.
Meghalt. Csak addig élt, amíg muszáj volt.

A CSŐSZ

Szeme körüljár íves fecske-pályán,
szerszámai: bot és erős tekintet,
a vállaira bolyhos nyári alkony
melegre szőtt sugár-subát terített.

Parcella-birkák jószemű juhásza,
jószágait a rend nagy nyájba fogta,
földek nyájának csöndje és nyugalma
nehezül a sugár-subás botosra.

Ha jő az est, ha csillag-jel piroslik
boltozatos sötétjén fönn a mennynek,
indul a jelre – fény porzik nyomában.

S a hallgatag mezők utána mennek.


HAJSZA

Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes. Örök vagy.
Az esztelen futással az ember néha fölhagy
s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még?
Bírod-e még a tempót? S nyugodtan áll odébb
meggyőződvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék,
odavet egy megállást s elégülten tovább lép.
Meddig bírod még? Meddig? Elég neked csak ennyi?
Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni?
Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban,
azért esek karodba, hogy magamat kifújjam
s utána futni kezdjek más nők, más vágy nyomán,
megújuló erővel, erőddel s – ostobán?
Meddig bírod még? Meddig? Két éve, hogy követsz már,
két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár,
mégis rohansz utánam. Rohansz, szíved dobog,
mert jól tudod: időnkint úgyis megfordulok…
Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre?
Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe
s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed
s eltűnnék, egymagamban, süllyesztőjén a térnek?
Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam,
de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam,
akkor tudnám valóban: nélküled mitsem érek,
ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged…
Futunk. Konok futással. Én előtted – Te hátul.
Te kétségbeesetten – én esztelen, galádul.
Sokan futnak előttem. Előtted én futok.
Ó irgalmazz magadnak! Állj meg! S megfordulok.

PETŐFINALE
1.
Petőfi utolsó
(feljegyzett) szava

Potomság a kozákok rohama,
szláv vért fakaszt a síkon szláv dzsida,
de magyar szívből buggyan az a vér,
ha a dzsidás döfése szívet ér.

És potomság, hogy ez a hősi vég
kétségessé lett mára némiképp,
hisz nem számít, ki mint végezte be,
csak az, hogy milyen volt az élete.

És potomság a pesti agypenész,
a beskálázott bolhaköhögés,
a bújtogató sandaság, ami
egy kétbalkezest hajt a harcba ki.

És potomság, hogy oly oktondiak
a léprement szabadszállásiak,
az út – főképp, ha meg vakon teszik –
hosszú a csebertől a vederig.

De az, hogy már az európai
csendet Héjjasfalván is hallani –
az is potomság? Sándor, válaszolj,
akárhol vagy!
Isten se tudja, hol.

2.
Szendrei Júlia panasza

Ha nem lennék egy jelkép özvegye,
engedhetnék a súgott unszolásnak,
mely önkezemmel vetkőztetne le
s alvásom ellen bontaná az ágyat,

ha nem csatolna rám erényövet
az a tudat, hogy szemmel tart az ország:
arcátlan – mint az arctalan tömeg –
sutba vágnám az únt erény koloncát,

de a tömeg fölé emelt nehány
hozzám írt költemény – és nincs menekvés!
A halhatatlanság magaslatán
szárít a fény s erőm a fényben elvész.

Tudom: csak addig illet tisztelet,
míg nem dobom el az özvegyi fátylat.
Még gyászolok, de máris rettegek,
hogy engedek a súgott unszolásnak.

3.
1899 Szilveszterén

(Játsszunk el azzal a gondolattal, hogy Petőfi valóban Barguzinba került s ott öregedett meg. Vajon milyen verset írt volna a századfordulón?)

Megértem hát a századfordulót.
Hetvenhét év nehezül vállaimra
és lassan már szívemig ér a hó.
Otthon is hó takarja most a pusztát,
mégis melegség önti el a lelkem,
ha ama másik hóra gondolok.

Egy újonnan jött száműzött mesélte,
hogy nemzetem – harminckét éve ennek –
kiegyezett volt hóhéraival.
S helyet foglal a jognak asztalánál
mindenki már (a jogfosztókat is
beleértve, sőt ők ülnek a díszes
asztalfőn, és a bőség kosarából
egymást kínálgatják szivélyesen,
az asztalvégre szorultaknak egy
fügét se lökve – legföljebb mutatva)

Béke van ott. Ki gondol már azokra,
akik rézágyúkat virágoztak fel
a karikára hulló, langy esőben?
És rájuk, akiket összetiporni
tudtak csupán a fúvó paripák,
de megfutamítani? Azt soha!
Ki gondol rájuk? Lelkifurdalásból
emlegetik csak őket ünnepi
szónoklatok hazug hevületében,
s a volt hóhér csak mosolyog ezen –
szájon át megy a gőz ki a fejekből.
Értük virrasztok s – bár az itteni
naptár szerint Szilveszter más napon van –
az új évszázadot én most köszöntöm,
egyszerre messzi honfitársaimmal,
akik – noha versem buzgón szavalják –
mind elfeledték, hogy kikért s miért
vetődtem a fehéregyházi síkra.

Válogatta: Cseke Gábor

 

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ