Roosevelt kezelőorvosa az elnök halála után huszonöt esztendővel közzétette a betegéről készült – hír szerint igen tapintatos – feljegyzéseit. Az elnök ugyanis valóban beteg volt, sőt az orvos szakmai elferdüléséből nézve inkább beteg volt, mint elnök.
Sajátságos módon ez a megfigyelés – az Abbott című gyógyszerészeti lap állítása alapján írom – teljességgel egybevág Roosevelt fiának megállapításával. Roosevelt fia ugyanis azt vallotta, hogy apja már 1944-ben alkalmatlan volt hivatalának betöltésére. Pedig ekkor jelöltette magát negyedszer az elnökválasztáson.
De az Abbott cikke Churchill véleményét is fölidézi. Churchill – ha a lapnak hinni lehet – szintén fölismerte az elnök ítélőképességének meggyöngülését. Holott – szintén az Abbott szerint – Lord Moran viszont azt állította, hogy ebben az időben az angol miniszterelnökön már mutatkoztak a szellemi fáradtság jelei. Ezt a tünetet utólag megemlítette a brit vezérkar főnöke, valamint a szövetséges haderők parancsnokhelyettese is. A két győztes államférfi, ezek a történelmi hősök – az Abbott szerint – meggyöngült vezetői képességgel érték meg a háború végső szakaszát. De nem annyira, hogy ne tudjanak elvezetni két világhatalmat.
Így talán világosabbá válik a Casablancai konferencia egyik mozzanata, amikor is Roosevelt avval a tervvel állt elő, hogy Németországot kecskelegelővé kell változtatni. Bár a tervet nem beszélte meg angol kollégájával, az az előzetes eszmecsere nélkül is emlékezni vélt reá. A terv ellen egyébként csak a Szovjetunió kormánya tiltakozott. A gyógyszerészeti lap ezt a tiltakozást nem hozza kapcsolatba orvosi kérdésekkel, úgyszintén azt a jelenséget sem, hogy az angol alsóház a merész tervet elutasította és keletkezéséről magyarázatot kért.
Churchill válasza közvetlen volt és őszinte. Kijelentette: ha megkérdik tőle, miképpen írta alá a „kecskelegelő tervet“, be kell vallania, hogy nem tudja. Miniszterelnökének nyíltságát az angol közvélemény hidegvérrel vette tudomásul.
Az Abbott feltételezése szerint voltak az elmúlt világháború folyamán tervek, sőt magas szintű döntések, amelyek kapcsolatba hozhatók bizonyos érbetegségekkel. Ez viszont már nem egyéb, mint a gyógyszertudományi folyóirat elfogultsága, gyógyszer-centrizmusa. Ismeretes a zseniális filozófus mondása, amely szerint a történelem másként alakul, ha Kleopátrának hosszabb az orra. A filozófus szédítő mélységek szemlélője volt, francia volt és racionalista. De olyan társadalom fia, sőt remetéje, amelyben a női orrok, női keblek és általában a nők formái erősen érdekelték a legfőbb hatalmat.
Sajnálatos hanyatlásnak tartom, hogy a közelmúlt történészi föltételezései a szép és fiatal nőktől eljutott az államférfiak szellemi aggságáig. Truman elnök, aki az atombomba bevetését elrendelte, nem szenvedett se agyérelmeszesedésben, se mélakórban, se embergyűlöletben. Ezek szerint rossz reá gondolni, hogy vajon mit dobat Hirosimára, ha ráadásul még a kínzás öröme is hatalmába keríti?!
Amikor eseményeket politikusok betegségével magyaráznak, úgy visszasírom a hősök korát, amikor Helénáért tárgyaltak, határoztak és háborúztak. És külön kérdés, hogy ezek után milyen betegség, lelki torzulás és nyavalya irányította Hitler cselekedeteit? Nem hiszek a személyiségek érelmeszesedésének történelmi szerepében.

Megjelent A Hét III. évfolyama 24. számában, 1972. június 16-án.

Forrás: ujhet.com