Tiszta porcelánég,
mint amilyenre
fel szoktak nézni a rabok,
és keserűt sóhajtanak –
ülök alatta, mint tárgy,
mint asztal vagy szék,
előttem üres tál,
nincs benne cseresznye,
pedig június van, most érik,
de ez már ilyen idő,
s nem tudjuk, miért.

Valakik azért mégis esznek,
nagy, halmozott kasztrolyokból
cseresznyéznek
s a magokat szétparittyázzák –
én nem irigylem,
a semminek nem marad
üresen a helye,
nem hiányozhat a NINCS.

Ülök mint tegnap,
mint már jó ideje,
ebben a vihar előtti
csendrecsegésben,
fölöttem a tiszta porcelánég,
mint buddhaszobor szeme :
tűnik, hogy néz engem,
de mégse.