Mint tavalyról el-elfelejtett pityókák
a pincegádorban, emlékek csíráznak,
napfény felé lökdösik egymást. Csendtócsák.
Bamba tükrük megborzong. Fáznak. Sírásnak

görbült ajakkal méláznak a kiskertben
az oroszlánszájak. Felkavart porként szitál
néhány letiltott szó. Ők nógattak: keltsem,
ébresszem álmukból a könyveket. Itt áll

szépanyám tulipános ládája. Benne
Nyírő, Bánffy, Makkai, Szabó Dezső.
Pincében olvastam őket, megpihenve
a ’60-as évek rém-árjában. Eső

eshetett, nap ragyoghatott, hűségesen
zarándokoltam a kincshez, tiltott Wass-hoz,
elhallgatott Reményikhez, emlékeken
átderengő Kóshoz. És Áprily-dallamhoz

is ott szokott fülem – pince csendjében.
Lakásunk titkát kutatták árgus szemek
mindhiába. A család minden tettjében
veszélyt szimatolt a félelem. Lágy neszek

varázsában éltem, rejtett, más világban,
boldogan, miközben őrködött felettem
az ebháti pince, s nagynéném vitákban
sohse bonyolódó, néma konoksága.

A tiltott Helikon halina-kötésben
lelkemben ébredett fénylő suttogásban.
Látni tanítottak. (Nem enyém az érdem.)
Hűség szólt a könyvek mindegy sorában.

Mindenben ott voltak, bár jelet nem adtak,
nem árultak ők el, hamu alatt izzó
szülőföld fáiból villámot faragtak.
Eltömött forrásból fakadt föl minden szó.

Ma is: almavirággal szemem megtelik.
Gondolat-cikkanás többszólamú csendben
üzen. Aszalt gyümölcsök lelkemet sebezik,
megnyugvás-ösvények kis kolompja cseng benn.

Házak jobbágykékje, templomok fehérje
a tiszta színeket hűen viszi tovább.
Az erdősuttogás rég tiltott rejtélye,
borvizek felpezsgő zamata szaporább

dobbanásban éled újra s újra bennem.
A körvasút füttye eget masszírozva
kék reménnyel trilláz habzó tavaszt. Lelkem
hűséges virágok bokra – masírozna

Ábel kék egén haza. Szűk mederbe
kényszerített csermely – remény csobbanása.
Pincéből növök táguló terekbe,
mint újrasarjadó pityókák varázsa.

2022. június 22.