Nincsen nehezebb, nincsen nehezebb,
vágyni mosolyod, vágyni kezedet.

Vágyni tovatűnt tested melegét,
mert már sohasem, mert még nem elég.

Volt-csak ölelés, volt-lett puhaság,
nincs lesz, ami volt – nincs már ruha rád,

nincs már ajakír, táska, se cipő,
már csak idebenn, már csak levegő.

Jár-jár, ki-be jár bennem meleged,
szültél, maradok mindig teveled,

voltam kicsi lány, lettem: a kapocs,
élő hagyaték, én még maradok.

Mindig elereszt, élni ki tanul.
Várlak idelenn, vársz rám odatúl,

egyszer, ami van, mind-mind odaszáll,
s van bár a határ, nem rím a halál:

megtart, aki élt – lélek, nem anyag,
édes anyafény, tűz lett, puha nap,

itt lesz, igen itt: víz lett, levegő,
élni ha segít, mind ő, bizony ő,

földről felemel, formál, alakít –
felnéz, akit óv, s nem fél: csupa hit.

(Elmondhatatlanul hiányzik az édesanyám. Nagyon szeretett élni, nagyon tudott örülni, tartozom neki azzal, hogy én is szeressek, helyette, vele, érte. Most írtam ezt a verset, ma alkonyatkor, az esti aranyfény örömével.)

Forrás: a szerző FB-oldala