Lementem a folyóhoz, mert hallottam,
hogy sustorog, karcol, csörömpöl, zajlik.
Közelről néztem a táblákat,
ahogy vitte a víz a vizet,
és ráadásul a jég hátán is az volt,
pára alakzatban borult fölé,
loncsosan, mint egy testes, bundás őszi állat.

Ha az ember nem figyel,
és pláne hajlamos arra, hogy vizeken járjon,
hát tán észre se veszi,
hogy átsétál egy ilyen folyón,
miközben mondjuk fejben verset ír,
vagy éppen a féltékenység röfög benne,
és ettől aztán az orrából még nagy, és vérmes
párapárnák is hullnak a lába elé a jégre.

Az ilyen ember hajlamos a szökellésre,
ha verset ír, fejben,
de ha a szerelemféltés húzza a lábát,
mert jégnehéz a szíve,
hát akkor sem veszi észre, hogy tábláról táblára lép.

Bár a legveszedelmesebb, amelyik se nem költő,
se nem szerelmes, hanem csak úgy
sétálva zenét hall,
és nem valami masinából persze,
hiszen benne élnek a harmóniák,
és azok akkorák, hogy meg is vakul,
midőn bezendülnek a homloka mögött,
de a tarkón innen,
mert kicsi és gyönge a feje ahhoz,
hogy lásson is meg halljon is, egyazon percen:
hát még behorpadna, és ez végezne vele.

Az ilyen néha véletlenül délre fordul,
átsétál a hidak alatt,
ha nem fagy meg száz éjjel – ami persze ritkaság -,
akár a tengerig mehet, gyalog, emelt fejjel,
csukott szemmel, és várja ott a nagy csobbanás.
Költőnek, féltékenynek kell-e szebb halál,
mint a tengerig illanás?
De jár-e a hülyének?

050215
(Forrás: Lyukas Óra* http://andrassew.blogspot.com/p/versek.html )