Van egy táj,
csupa báj,
ott még a szamár se szamár.
Ha probléma adódik,
senki se vajúdik,
bár szenved mindenki,
de pusztán szóban
(ez nagy divat ottan).
Kezdi Rasztaházy Henrik:
nem akarok megbántani senkit,
de ez és az, én ezt már ki nem állom,
ne lovagoljunk szamáron
(már elnézést kívánok,
de előtörnek belőlem a sirámok)!
Szólásra most Trimpác emelkedik:
kedves Henrik,
én sem akarok megbántani senkit
(de mindig sikerül,
szól, aki állva ül),
de így és így gondolom,
ehhez fűzöm a reményem,
ha nem nyáron, hát télen,
a gondolkodás az erényem.
Felköhög Pászka Viktor:
régen, amikor
én még, hajh, valaki voltam,
én biza nem sokat gondolkodtam.
Ámde, mondja Rasztaházi,
a helyzet vadoni, nem házi,
és nincs rá megoldás,
kivétel, betoldás,
mindenen gondolkodtam,
de a probléma, mely reális,
ugyanakkor kriminális.
Megszólal újra Trimpác,
de ha most lenne virgács,
mindenki a fenekére csapna,
mit akar már megint ez a hangya?!
És mielőtt bármi elhangozna,
mindenki a megoldás lehetetlenségét ragozza,
Trimpác csak tátog,
méregfoga csak zápfog,
és a probléma, mely radikális,
nincs megoldva máris!
Szép táj,
csupa báj,
nincs probléma, melyet megoldanál.

Forrás: szerző FB-oldala