Tündérkertünkben, hol békét tanul
a föld is, kószáltam, más alakban
mindig. De rejtve, láthatatlanul,
bár elmentem, mégis itt maradtam.

Ballagtam ezüstlő mezőkön át,
hol szívós mokány lovak dobogtak.
Hallgattam csillagtalan éjszakát,
csobbanását Nyárádnak, Marosnak.

Voltam vendége havasi lugas
magányának, harangszó halálba
himbált, osontam mohos, kőkutas
vénhedett kolostor udvarára.

Elfeledett, gyökér-karokba zárt
’48-as sír titkát kutattam,
kajtattam Fekete-tói bazárt,
borvizek hűsítettek utamban.

Voltam útszéli keresztre tűzött
vadvirág csokor, obeliszk lánca.
Vonszolt magával távolra űzött
íródeák sokasodó ránca.

Tüdőbajos trubadúrod dalát
házsongárdi kertben számra vettem.
Pünkösdi hajnal pír Somlyón talált.
Ama asztalt a vécsi ligetben

öleltem. Tatár surrantott nyilat
rám. Családomat tiporta sárba
Báthory – Szent Mihály-templom alatt
fiát gyászoló anya sírása

vagyok. Kaput állítottam, helyet,
szent helyet a széki ellenszélben.
Kós előtt Vécsen hajtottam fejet.
Nemzet napszámosaként beszéltem.

Saját hangjaim hada elszökött,
ivódok századok hordta porba,
az Istenszéke lucai között
lezúduló vihar elsodorta.

Állok száműzött életem felett
Szent Iván éjének hűvösében.
Mit hagyok én itt? Talán egy jelet.
Utódnak szólót. Hogy én is éltem.

2022. június 25.