A koma egész életében azért szenvedett, mert túl alacsony. Mondták ezt róla rondábban is, de a Vadmalac család nem bántotta.
Próbálkozott a koma magasított sarkú cipővel, különböző porokkal, mindhiába.
Végső elkeseredésében odaállt Vadmalac elé, és azt mondta:
– Elmegyek diktátornak! Vagyok akkora, mint… És ott bemondott egy közismert nevet. Majd ennyivel megtoldotta:
– A diktátorok idejét éljük.
Hát Vadmalac nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Végül egy napóleoni példával próbálkozott.
– Hiszen kardod sincsen. Nincs, amit megtoldj egy lépéssel.
De a koma nem értette a példálózást, hát egyenesebbre fogta Vadmalac a válaszát:
– Ahhoz tehetség kell. Meg ambíció.

*

A koma lehalkította a hangját, szinte suttogta:
– Egy őrült.
Arra az alakra mondta, aki a főtéren egy dobogóra állt és hadonászott.
– Nem lehetne…?
– Nem – zárta le a vitát Vadmalac. – Testőrei vannak. Testőrei és hívei.
A Vadmalacék bungalójában találkoztak aznap is, az őrültet a koma arrafele jártában vette észre. De ha bekapcsolnák a tévét, ugyanazt látnák.
A koma erre némán, homlokát ráncolva kérdezett.
Vadmalac válasza:
– Semmi mást nem tehetsz, mint, hogy résen állsz. Behúzod a nyakad, és…
Itt kivárt, hogy mit is mondjon a komájának, valami biztatót.
– …és dúdolsz. Magadnak, valami jó nyári dalt.

Forrás: szerző FB-oldala