Úgy nézek néha tárgyaimra,
bicskámra, mit megevett rozsda,
összegyűjtött ásványaimra,
emléket őrző mobilomra,
mint valaki ezer év múlva,
ha majd a mocsárból kimosta.

Lelet lesz csontom, koponyám is.
Amikor ujjaim közt bágyad,
érzem ezer-ránc bőröm alatt,
hol izmom, hol inam szakadt,
s miből annyi verejték fakadt,
a tárlói foghíjas tárgyat.

„Székely, XXI. század.,
némi mongoloid vonással” –
– adja hírül a címke-vázlat,
(Emlék nélkül csak hideg távlat:
Szeretni? Mit? Hazát és házat?)
ismeretlen rovásírással.

Embernél bölcsebb műszerek tán
végre azt is elmagyarázzák
a kinövést térdem hajlatán,
s bár ez soha nem óhajtanám,
milyen gondok ülték hajdanán
agyamnak csontos csigaházát.

Miként éltem, jelzik csontjaim,
a hajszálfinom repedések,
a rég iszappá vált jonhaim,
és fűtetlen buszok romjain
zötykölődő tüdőm lombjain
az asztal fölé görnyedések.

Hírt viszek szétszórt tárgyaimmal.
Tetteimmel tán? Csak remélem.
Ki sohsem mondott vágyaimmal?
Hóbortos leírt soraimmal.
papírra vetett gondjaimmal.
Így kellene valahogy élnem.

2022. június 25.