Felépül álmomban újra ez a Város.
Nevének zendülését is rég feledtem.
Sejlik, a Konviktustól ered a Sáros
utca, s udvarházak világa. Felettem,

a nyári égen, béget egy bárányfelhő,
és túl a gyepcsíkos Fürdő utcán nyájas
hárs hűs árnyékát kínálja, s mire felnő
mézillatának árja az ég alá tótágas,

zümmögtet emlékeket gyűjtő méheket.
A Kistemplom-térre penderülök, a Padra,
kezem fehér liliom szirmot tépeget:
szeret – nem szeret. És fényverte hajamra

tévedt türkiz boglárkalepke-bokor száll.
Cementlapok fölött, árvuló Hétfáknál
bokámat felsebzi egy átokhínár szál.
Felszisszenek erre: Tán valakire várnál?

Iskola-sziget. Pilleként libbenek át.
Milyen földrész is ez, nevét rég feledtem.
Karolom vénséges vén juhar derekát,
szárnyas ikertermés pörög le szárnyszegetten.

Ahol egyéves magam járni tanult, ott
vén iskola bámul a Hosszú utcára.
Nyolcévesen első focilabdám hullott
a szomszéd fejszeélére. Tudtára

adom az Iskola-pálya kölykeinek,
– hetvenkedve én is újra megérkeztem -,
hogy a pályakölykök szent erkölcseinek
idegenben is mindig eleget tettem.

Rendre elvesztettem emlékeimet is.
Melyik lenne az én bolygóm, rég feledtem.
Feleletet nem ad az esendő genézis.
Hívó szóra nem felel senki helyettem.

Teleki-virágot árul Gemma néni,
versem hallgatom Téka udvarán magam,
csábít a Somostető árka, és régi
kosboros mezőkön kóborlok gondtalan.

Ebháti házunk vakon is megtalálom,
vén eperfánk fekete könnyekkel pettyez.
A lelkem most emlékkel teli várrom.
Pufi kutyám dörgöli magát kezemhez.

Volt világom immár kifürkészhetetlen,
jövőmbe csobbanok. Megnyugtat az ének.
Megtalált volt életem hív, az egyetlen.
És magamnak mindent újra elmesélek.

2022. június 26.