Karácsonyfává vedlett a luc teteje,
Ellopták a felhőket Kertem egéről,
kapuja emléken túlra korhadt. Vele
álmodtam. A feledkezés erdejéből

káposztalepke-vázakat röptet a szél.
Elcipelték az udvar macskaköveit.
Vén eperfa. Odvából csak a bicskanyél
kandikál ki. Az Édes rózsatöveit

humusszá ették rég a férgek. Eltűnik,
elfelejthetővé zsugorodik minden,
minek neve volt. Agyamba tolakodik,
hiányt tölt ki a kölcsönkapott táj. Kincsem

volt, nincsen. Idegen mező tolakodik
szemembe. Szavam sincs az itt élőkre sem.
Ismeretlen minden arc. Meg nem hatódik
az idegen, kegyét hiába is lesem.

Új élet? Teremtéséből kimaradtam.
Nincs semmi, mi emlékeimmel azonos.
Szeppenek csak, a régiből kitagadtan.
Merre vagyok, vagyok-e én még őshonos.

Tömve szemem otthoni látomásokkal.
Emlékeim mélyén távoli napnyugta
visszfénye. Bajmolódom fura átkokkal.
Az ablaktáblát a múlt régen becsukta.

Borzolt fények az ablakkeretek mögött.
Áporodott, port szitáló félhomályban
ácsorgok, mint ki múltjából is megszökött.
Nem lelem helyem itt, sem a hagyományban.

Nézem vakon, szavaimmal tapogatom,
kimondom: ez volt az otthonom, a házam.
Számot kell vetnem, hiába halogatom.
Jaj annak, aminek egyszer nevet adtam.

Emléke hozzám dörgölőzik, lassan öl,
mint a kérget a kidöntött fáról, lehánt.
A feledés szurkos homály reádől.
Vae victis! Ipso memoria superant.

2022. május 29.