Hasonlatos az életem azéhoz,
ki egy mezőn kincset találni vélt,
s hogy a magáévá tehesse, mindent,
amije csak volt, elkótyavetyélt;
megutálván, féláron tékozolta
marháját, földjét, házát, a vagyont,
hogy a kincses mező tulajdonában
megsokszorozva láthassa viszont.
S mikor a mezőt háromszoros áron
eladta neki a mezők ura,
hiába ásta reggeltől napestig:
meddő méhében nem volt kincs soha.
Fedetlen fővel jár-kél birtokán most
a magát megcsalt földesúr, konok
tekintettel kémlelve mezejét, mit
buján felvernek átkozott gyomok.

Harminchárom lázadó év során
gőgösen megvetettem én a részek
apró-cseprő, unott értékeit;
az egészet akartam, az egészet!
A percekkel mért keresztény időt,
mit kezdet s vég határol, kárhozatnak
ítéltem: egy tökéletes világ
egyből születik, nem kell oda hat nap.
Ezért dobtam el magamtól vakon
mindent, amit a perc kínált, a véges:
eltörtem a tegnap istápjait
büszkén: számomra a ma elégséges!
Teherként hánytam el a félsikert,
balsikernél is kevesebbre tartva,
s mindennap koldusként indultam el
világhódító nagyszerű kalandra.

Utáltam a pillangót, kis szárnyas
életéhez hernyóként gyűjt erőt,
az ifjú embert, aki csúszva-mászva
hajbókol hatalmasságok előtt,
s kegyekből sző magának tisztes aggkort,
mikor előtte fognak hajlani
új pillangójelöltek, a jövendő
hernyólelkű várományosai.
Pökedelem ily áron nyerni! S már nem
a sok csúszkálva-mászva törtetőt
utáltam, hanem megutáltam minden
ilyen alantas áron nyerhetőt,
s ha néha ingyen adták, undorodva
vetettem vissza, mintha sérelem
ért volna, nehogy megfertőzze tisztább
zsákmány reményében vont fegyverem.

Háborított a nap járása is:
nyugatnak indul, és keleten kél fel!
Ki tudja, milyen görbe utakon
vált irányt, elvet alattomos éjjel.
És körülöttem a sanda napot
másolta mind, hátat fordítva büszkén
a zsíros koncnak, – hogy a kedvező
pillanatban rácsapjon keselyűként.
Köntörfarol bizony a becstelen
világ, s aki ma mézesmázos képpel
bókol feléd, holnapra kelve már
feléd mered a becstelen felével.
Búgj a gyalázatosba! Most! Ne várd,
míg visszájára fordul, és elárul;
tagadd meg a világot, még mikor
jót, szépet, igazat mutat csalárdul.

Megtagadtam a világot, s magamba
fordultam… átkozott, bolond csere!
A jó arcát legalább mutató rossz
helyett a rondaság nyílt tengere
tajtékzik bennem epesárgán, bűnök,
melyeknek neve sincs, indulatok,
melyek szunnyadnak, magukat utálván,
mint életüket az öngyilkosok.
Szép harminchárom évemért cserébe
nyertem egy lelket, amely öregebb,
mint az ember; amely nem is beszél még,
csak éjsötéten vakkan, mint az eb.
Akkor megvolt ez már, mikor még semmi
hegyek nem voltanak, sem ég, se föld,
s azóta is megvan, – mert a teremtő
csak teremtett kezdetben, és nem ölt.

1940