Régen is tartalékban voltam. A gardróbban.
És sose bántam.
Jó minőségű és márkájú ingek, nadrágok suhogása
közben pihentem, a soromra várva.
Ha kivittek, előre tudtam,
a férfi mindig sietősen
nyakkendőt keresett, a nő meg
felvette a bézsszín ruháját
( ő mondta így, hát mit csináljak?)
És a férfi húzta a hátán
fel a zippzárt, de néha rosszul,
a nő felszisszent, lépett egyet
hirtelenül, s lábamba rúgott.
A férfi egy nagyot sóhajtott,
s azt mondta: „Bocs. Ez a karácsony…..
Ilyenkor csak muszáj meghívni.
De úgy feszülök!…”És valóban,
éreztem, hogy telek meg én is
feszültéggel, mert ebből tudtam,
hogy kivisznek az asztal mellé,
és ráül majd , és fészkelődik,
és az ülőkém szélét fogja
markolni megizzadt tenyérrel,
a lábával meg dobol egyre,
én meg totál berezonálok,
szóval szívás volt, és köhögcsélt,
fel-felpattant, nem volt nyugalmam…
Még szerencse, hogy nem sokáig
tartott sosem, s ha visszavittek
a gardróbba, nyilvánvaló volt,
hogy sokáig lehet pihenni.

” Na, ez is megvolt” szólt a férfi,
a nyakkendőjét rám terítve,
veríték, parfüm, szomorúság
illatával telt meg a támlám,
és jött a nő, levette rólam,
a nyakkendőt, szekrénybe tette,
” Nagyon öregszik”- mondta végül,
és aztán rámcsukták az ajtót.

Ez volt a trend A protokoll.
Évente egyszer, talán kétszer.
Lightos, tudom, de azért mégis
feladat volt- némi keret.
De már nem visznek sehova se.
Jó,rendben, hát nyugdíjlba mentem.
Csak hagynának akkor meg békén.
Mert mostanában elég sűrűn
megesik, hogy bejön a férfi,
és megáll az ing a kezében,
aztán ráméz, s már készülődnék,
de érzem, hogy nem fog kivinni,
de akkor meg mi ez a nézés,
ez a rám szegezett, tűnődő
tekintet, mintha én tehetnék
róla, de miről, azt sem értem.
És akkor inkább vigyenek ki
a sufniba, mert ez nekem sok
mentálisan,de mikor nemrég
a nő a karom megragadta,
a férfi azt mondta , hogy ” Tedd le!”,
és kiestem a nő kezéből,
s a férfi azt kérte a nőtől,
hogy hagyja most tényleg magára,
pontosabban hagyjon magunkra,
mert így van ez, engem néz folyton,
és ideje lenne pihennem,
vagy esetleg felidézhetnénk
együtt,hogy’ is volt, s elmondhatnám,
amit csak én tudok- és akkor
talán akkor végre engedné,
hogy ne legyek már tartalékban.