Vogézek és Jurta között, nem lázad a mindenség,
Fodrozza a Rajnát a szél, kibékült több istenség.
Kóborolnak az angyalfelhők, sóhajok zenélnek,
Templomokkal árnyak takaróznak, többet remélnek.

Kőhidak láncolják egybe, hogy ne essen szét a múlt,
Hömpölyög a jelen az utcán, arca néha feldúlt.
Az öröklét könyvében Gutenberg minden nap lapoz,
Elérheted az elérhetetlent, csak ne lázadozz!

Senki vagy, bárki lehetsz, merengő halvány tekintet,
Katonadalból lett himnusz, langyosan meglegyinthet.
Idegen hatalom szószéke tornyosul, égig ér,
Szükségünk van a lármafára, fojtogat a hűbér.

Tündértánc alatt gyilkos a mélység, elnyel a kékség,
Ráfestett csillagoknak nem számít az ősi vérség.
Időkerékben forog a halandó lét, s visszanéz,
És álmainkban megsimogat egy láthatatlan kéz.

(Strasboug, 2001. július 25.)