Rövidfilm-fesztivál, Krakkó, 1972

Egy szemétládából filmszalagdarabka lóg ki. Belebotlik egy emberke. Felveszi, nézegeti, majd undorral eldobja. Másik emberke jön, az is megnézi, jót nevet rajta, aztán ő is eldobja. Az első nem érti, mi tetszett a másiknak – visszajön, újra felveszi, újra megnézi. Ekkor a kamera ráközelít a filmszalagdarabra, s az „megelevenedik”: az van rajta… amit eddig láttunk! És kezdődik elölről az egész: emberke jön, eldobja, másik felveszi, mulat, ez visszajön, közelítés – és újra elölről, még egyszer és még egyszer… Talán ötödszörre azonban egy kiskutya érkezik. Megszagolja a filmdarabkát, felfalja és elégedetten böffent egyet a nézőtérre…

Ez a francia rajzfilm (címe: A bukás, szerzője Jean-Pierre Bonneaud) zárta az idei krakkói fesztivál nyolcnapos maratoni vetítéssorozatát. Nyilván nem véletlenül hagyták zárófilmnek a szervezők. Csakhogy a fesztivál végére érve a szellemes tréfa a szándékoltnál is mélyebb értelmet kapott. Az értetlen kiskutya – a viccbéli, hegedűst-faló süket oroszlán kis párizsi unokatestvére – ott lappangott végig a fesztiválon, nemcsak a kommentárokban, beszélgetésekben, sajtóvisszhangokban, de a vetítőteremben, sőt, magukban a filmekben is… A rövidfilm különös válsága tükröződött itt. Különös, mert a műfaj kipusztulásáról, eltűnéséről szó sincs. Sőt. A termelés csaknem mindenütt egyre nő. És mégis – vagy talán épp emiatt? – valami nincs rendjén a kisfilmek körül.
E különös válság időszakában még jobban kidomborodik a krakkói fesztivál komolysága, szellemi tartása. Tizenkét éve létezik mint lengyel nemzeti, kilenc éve mint nemzetközi rövidfilmfesztivál. S ma már talán az utolsó, amelyik még tartja magát, őrzi méltóságát: az egykor nagynevű oberhauseni az infantilis „kontesztáció” útvesztőivel bajlódik, a tours-i megszűnt létezni (halálra „kontesztálták”), a mannheimi mindig is csak az avantgarde-re figyelt, a lipcsei meg a corki sohasem emelkedett ki a középszerből.

Pedig mennyivel nagyobb szüksége van az efféle nemzetközi seregszemlékre a kisfilmeknek, mint a „nagy” játékfilmeknek! Hiszen a műfaj már természeténél fogva is „szóródik”: kísérőműsorokban, a televízió észrevétlenül átfutó programtöltelékeként. Terjesztése nehézkes, mert sokkal kevesebb pénzügyi hasznot hajt a játékfilmnél. Azt hiszem, a kisfilm világszerte amolyan púp a forgalmazó vállalatok hátán. Áttekintésre, általános következtetésekre, tapasztalatcserére valóban nincs más lehetőség, mint a fesztiválok.

Nem dicsérhetjük hát eléggé a krakkói fesztivál szervezőinek munkáját és különösen azt a tényt, hogy valóban kulturális eseményként, a filmkultúra ünnepeként fogják fel ezt a találkozót, nem pedig koktélpartikkal tűzdelt vetítéssorozatként egy nyitó- és egy záróbeszéd között. Nem kétséges, hogy a fesztivál szellemi arcvonala mögött az egész lengyel filmművészet hagyományainak, színvonalának „hátországa” áll. (Hogy mást ne is említsünk, a lengyel nemzeti fesztiválra az előzsüri 11 stúdió 150 beküldött produkciójából választott ki 72 kisfilmet, 50 perces tévéportréfilmtől az egyperces reklámig.)

És talán az ősi város köveiből áradó szellemiség is kötelez. Lehet, hogy az először látott csodálatos város hangulatának sokkhatása volt csupán, de úgy éreztem, mintha itt, ezek között a falak között, nem is lehetne másképp… Mindenesetre a kulturáltság, a szellemi tartás jobban megnyilvánult a fesztivál szervezésében-lezajlásában, mint… maguknak a bemutatott filmeknek az átlagszintjében. A két fesztivál (nemzeti és nemzetközi) nyolcnapos vetítéssorozata mellett a lengyel játékfilmek évi vására is zajlik (külföldi terjesztők részére), párhuzamos cseh-lengyel filmplakát-kiállítás (egyazon filmek plakátjai egymás mellett), marad idő az oberhauseni és az annecy-i fesztiválok legjobb filmjeinek egy-egy bemutató műsorára, a zsűri nyilvános üléseire, egy veterán rendező 50 éves munkásságának megünneplésére, az auschwitzi múzeumláger meglátogatására, az egyik évszázados krakkói népszokás, a „Lajkonik” megnézésére, s az egész filmes találkozó a város kulturális életének csupán egyetlen mozzanata. A sajtóértekezleteket ugyanabban az épületben tartják, ahol a híres krakkói Grafikai Biennálé naponta más-más ország grafikusainak kollekcióit mutatja be, a Wawel-ben egyik este a Parrenin-kvartett játszik a zeneteremben, másik este nagystílű történelemidéző „son-et-lumiére” előadás van, a Stary Tear-ban Dosztojevszkij-Camus Ördögökje megy, Andrzej Wajda rendezésében… s így tovább. Jelentős része van az atmoszféra kialakításában a fesztivál három nyelven megjelenő szabályos, nyomtatott (A Héttel azonos formátumú 4-6 oldalas) napilapjának is: villámgyorsan reagál nemcsak a filmekre, de az általánosabb problémákra, ellentétes vélemények összecsapására, a nézők hangulatára. Szellemes tárcái, a legkellemetlenebb kérdésektől sem visszariadó interjúi ugyancsak a lengyel filmpublicisztika hagyományait és jelentős szerepét juttatták naponta eszünkbe.

De térjünk végre vissza a kiskutyához. A nagy szemétláda, amelyből a kisfilmek „darabkái” kilógnak – minden kétséget kizáróan nem más, mint a televízió. A kisfilm sajátos válsága a termelés mennyiségi növekedése talaján fellépő struktúraválság, formakeresési válság (az amerikai producer például az Egyesült Államok össztermelését évi tízezer rövidfilmre, egymillió vetítésre értékelte; jó részük természetesen oktatófilm).
A televízió „felrobbantotta” a kialakult klasszikus formákat. Lehetővé tette a hosszú, szinkronbeszélgetésekre alapuló filmek tömeges termelését, összemosta a határokat a dokumentumfilm és a tévéankét vagy -riport között. A televízióban „átfutó” film kérészélete, efemeritása, a nyakló nélküli „dumáltatás” lehetősége s a kivitelezés technikai körülményei együttesen a rendezői felelősségérzet és igényesség, s a képi kifejezés eszközeinek kárára váltak és nem is eredményezhettek mást, mint általános nívócsökkenést. Hozzátehetjük a fenti tényezőkhöz a tévénéző „átlagosságának” szintjét, amivel a televíziónak dolgozó rendező – akár tudatosan, akár nem – kénytelen számolni, s már nincs mit csodálkoznunk a krízisjelenségeken, a kialakult értékrendek felbomlásán. A nemzeti fesztivál zárómegbeszélésén már-már „temették” a dokumentumfilmet: komolyan felvetették az egész dokumentumfilm-produkció keskenyfilmre való átállásának, a mozikban történő forgalmazás beszüntetésének problémáját, ami természetesen hatalmas ellenkezést váltott ki az érdekeltek körében. Nagyon nehéz elválasztani azokat a filmeket, amelyek valóban csak a teremben történő vetítés lélektani körülményei között érhetik el hatásukat, azoktól, amelyeket viszont csak a tévében lehet „elviselni”, és végül azoktól is, amelyek itt is, ott is mehetnek. A színesfilm használata csak ideiglenes kritérium lehet azokban az országokban, ahol még nincs színes tévéadás. Elméletben meditálni a kérdés felett nem érdemes, mivel dönteni mindenképpen csak a gyakorlat fog majd. Azt hiszem, a televíziós filmstruktúrák kikristályosodása, a formai-kifejezésbeli zűrzavar leülepedése – még néhány esztendő kérdése. Addig is, ahogy a fesztiválújság egyik címe mondta, A hutta köszöni, jól érzi magát…

És – természetesen – a szemétládát nem kell úgy érteni, hogy a televízióban már eleve nem lehet minőségi kisfilmet produkálni. Hiszen mindkét fesztiválon tévéfilm vitte el a nagydíjat, s a televíziós filmek közül nem egy komoly sikert aratott, nagy vitákat váltott ki. A fentiek tehát kizárólag az átlagnívóra vonatkoznak. De a jobbakról – legközelebb.

Megjelent A Hét III. évfolyama 26. számában, 1972. június 30-án.

Forrás: ujhet.com