Albert-Lőrincz Márton: (Vers arról, hogy hogyan alakul ki az arc vonása)
A világnagy influenszben
lágyul vérem kőszívemben,
agyam ki-kihagy, keresgél
árván a világ közepén:
ha jobbra lejt, ott sziklakő,
ha balra, faragott sírkő,
meteoritok raja fent,
kovakő és kőbalta lent.
A csakrám elvan valahol,
ahol az arcom kóborol,
s ebben a kiszabott térben
mozog s kerül a helyére,
s ez olyan … olyan mesteri,
már-már elhiszem, emberi:
jobbról, balról befolyások,
átrendezés, agymosás, sok.
Ezt onnan tudom, hogy mikor
Török Jenő az Olt parton
megcélozta körmöm tövét
s rágörgette a kín kövét,
mit gyermek megmozdíthatott,
nagyot reccsent, fájhatott
(a körömház: majd kinövök),
én könnyeztem két kő között:
összetörték a szívemet.
Kerülgetném, de nem lehet,
a köveket, a köveket,
szavakból font kötelek,
tettekből lett ostorok,
lét-hálók, simogatások:
ne menj oda, hol fájdalom
van s a játék is ártalom.
A példázatot folytatom,
kövek, kövek az utamon.
Megszólít a kőkereszt is
az út mentén: rajta pestis
után árván maradt felek
hálálkodnak, esdekelnek,
megragadja gyermekkezem
s azóta sem ereszti el:
megtizedel a páni kór,
ha rossz helyen vagy, bármikor.
Kövek innen, kövek onnan
gránittömbként, szétomoltan,
tanítgatnak, terelgetnek,
mígnem Kain-Ábel leszek.
2022. június 13.