Amikor a szöveg írásakor pötyögni kezdtem az első mondatot, elírtam Sántha Attila könyvének címét: Ágtól égig. A cím, helyesen: Ágtól ágig. Viszont a véletlen (sem freudi, sem jungi, sem más mélylélektanászi) elírásnak értelme van. Hogy micsoda? Megpróbálom elmondani.
Ha Sántha könyvéhez keresek érvényes viszonyítási pontot, szabad elhatározásból visszamegyek 1911. január legelejére, amikor egy fiatalember (nincs túl jó kedve, épp végleg elbúcsúzott szeretőjétől) végigmegy a Rottenbiller utcán, gesztenyét vesz, találkozik egy Biró nevű emberrel, aki a neo-impresszionizmusról kezd beszélni neki, mire a fiatalember jól megmondja a véleményét a művészetről, aztán faképnél hagyja Birót, betér egy kávéházba, kávét iszik, újságot olvas, majd eszébe jut valami furcsa. A fiatalember aztán megírta a 20. századi magyar irodalom egyik legkülönösebb versét, a Nihilt. Ami nem váltott ki botrányt a kor irodalmi életében, bár megtehette volna. Mert a vers egyebek mellett sziporkázó lázadás a korszak magyar (esztétizáló) poétikai eszménye ellen.
Nem hiszem, hogy Sántha Attilának az volt a fejében, amikor a könyvet megírta, hogy most aztán jól felborítja az asztalt, amelyen a kurrens magyar költészeti eszmények glédája áll. Viszont a könyv szövegeit olvasva határozott célként körvonalazódik egy olyan lecsupaszított nyelvhasználat módszeres alkalmazása, amely egyrészt könnyen emészthető, másrészt mentes minden esztétizáló (mellék)hatástól.
Ezzel kapcsolatban felragadható a kritikai kalapács, hogy Sántha könyve nem is verses. Valamiféle kvázi-irodalom: ott lebeg a próza, a vers, a dokuszöveg, a családi mitológia, az orális történelem homályzónájában… s hadd folytassam ezt frivol irányban, hiszen a fenébe is, a szerző ott állt anno az Előretolt Helyőrség valamelyik bástyáján, szóval orális szex a történelemmel. Megjegyzem, ha így lenne is, bocsánatos bűn lenne, hiszen ne feledjük: ha a történelemmel folytatunk históriázó liaisont, a végén mindig mi, a jelen pillanat letéteményesei kerülünk szopóágra, hiszen História úri kedve szerint csak annyit mutat meg szépséges-szörnyű bájaiból, amennyit épp akar. A többit magunknak kell hozzátenni.
No, hát Sántha Attila hozzáteszi a magáét rendesen. A könyv maga, ha tetszik, egy hatalmas családi kép, az üknagyapától a szerzőig. Talán trouvaille (talán terjedelmi trükk): a szövegekben szereplő karakterek jó része fotókon is megjelenik a kötet oldalain. Ők illusztrálják a szövegeket? A szövegek illusztrálják őket? Nehéz kérdések, de talán itt az egyik kulcs a nagyobb egész megértéséhez. Tudjuk: egyetlen kép erősebb bármely hömpölygő szövegnél. Ha pedig ez így van, akkor szerző legyen a talpán, aki szöveget akar képhez társítani. Igyekeznie kell olyan korpuszt létrehozni, amely ugyanúgy üt, mint a fotó. Sánthának ez sikerült. Akkor is, vagy éppen azért, mert igyekszik a lehető legélesebbre faragni a szöveget. Hogy olyan legyen, mint egy kép: belehasítson az olvasó szemébe, legyen barthes-i értelemben punctum, hogy nagyon okosan fejezzem ki magam.
De ha kicsit is figyel az olvasó, nem mehet el a kilógó poétikai lóláb mellett: a pár tucat versben elmesélt történet szinte mindegyikében felvillan a poézis, ha csak egy sorpár erejéig is. Ennyit megenged magának Sántha, pontosabban ennyi ideig megengedi a költőnek, hogy játsszon, tehát látsszon. Kapásból kinyitottam a könyvet, és a Sántha lányok című vers végén ott a poézis, in flagrante delicto: „Isten tudja, miért, ha őket láttam, éreztem, valami bevégeztetett, és semmi sem kezdődött el.” Ez a három sor úgy üt, mint a Sántha lányok képe. (Ami nem is feltétlenül az ő képük, legalábbis olvasói szemszögből, mert az olvasó nagy lakli, nem hajlandó minden képnél hátralapozni a mellékletek listájáig.) Nem minden poétikai punctum ilyen erős a kötet verseiben, olyan darab is akad, amelyben gyenge vagy hiányzik, és ez nem jó (például az 1945 tavaszán vagy a Rákosizsigmond dédapám című darabokban). Viszont olyan is akad, ahol Sántha mintha elfelejtené, mit is fogadott magának: egyik nagy kedvencemet, az Ahogyan fütyörésznek című verset gyakorlatilag szétfeszíti a poétikai izomzat, meg is hökkent, ki is billent a köteten átívelő és az egyes darabokat szorosra fűző alkotási módszer mentén kényelmesen haladó olvasásból.
Van tehát minimálisan használt és maximálisan kihasznált poétika, továbbá maximálisan használt és kihasznált történetesség és képiség. Azon is lehet nyelvet köszörülni, hogy jaj, de sok ilyen (család)történetet olvastunk már. És istenem, mekkora művek születtek a történelmi szenvedéstörténetekből. Hát akkor ezt minek még egyszer? Az ilyen kérdésekre csak azt tudom mondani, hogy azért, mert olvasókként szeretünk újra meg újra végigmenni a történetességen. Újra-meg-újra-kimerülésig, afféle pavlovi kutyafalkaként. Ha nem szeretnénk, minden hiába lenne: a kutya sem olvasná.
Ami még van, többszöri elolvasásos érzésem szerint, Sántha Attila könyvében, az valami egészen magával ragadó: nem az egyes versek elolvasása során érzem ezt, hanem akkor, amikor a könyv végére érve (a mellékleteket nyugodtan ki lehet hagyni, ilyen szempontból irrelevánsak, sőt, károsak, de hát egy szerző sem tökéletes) váratlanul belepi az olvasót a verssorok közt, a versek mögött, a szöveg-kép-közi térben rejtőző hangulat. Azt is mondhatnám, Sántha bravúros módon orrunknál fogva vezet: elhiteti velünk, hogy itt sztorik, emlékek, anekdotázás folyik, közben rettenetesen erős hangulati líratablót hoz létre. És ez az ág konkrét, megfogható tárgyi, történeti szintjétől az ég nem konkrét, nem megfogható, nem tárgyi, nem történeti szintjéig helyből távolugrás, amelyet Sántha Attila hibátlanul végrehajt. Ez a könyv értelme.
Végezetül: szubjektivitásom szemétdombjáról azt gondolom, ez Sántha legjobb könyve mind a mai napig. És aki belém köt ezért, meg amiket fennebb leírtam, annak csípőből érkező balhoroggal csak ezt tudom válaszolni:
„Vagyis az a művészet, amit az ember gondol
És ha nem gondol semmit, az is művészet –

És ha csak érez valamit, az is művészet
És ha neked nem, hát nekem.”

És ha érti a sorokat a kötekedő, akkor elesik. Ha nem, akkor nem. De furcsa módon pont utóbbi esetben bukja el a meccset.

Forrás: HELIKON, 2022. 06. 22