Horváth Jenő történész Nagyváradról szóló történelmi freskóját tette olvasói közkinccsé a Magyar Elektronikus Könyvtár Horváth Jenő: Váradi freskó c. munkáját, melyet eredetileg Cserépfalvi adott ki 1940-ben, Budapesten.
A történelmi adatokban gazdag munkából kedvcsinálóként a Tavasz Váradon c. fejezetet ismertetjük, mely az 1896-1910 közötti történéseket foglalja össze.

Forrás: https://mek.oszk.hu/23100/23148/23148.pdf

34. Tavasz Váradon, 1896—1910

Azon a hatalmas festményen, amelyet Benczúr Gyula Magyarország rendjeinek 1896-i hódolatáról megfestett, három bihari embert látunk az előtérben: Schlauch Lőrinc bíborospüspök, a magyar Rampolla, Tisza Kálmán, a generális, Szilágyi Dezső, a szuverén képviselőház elnöke, a szuverén királlyal szemben a szuverén nemzet képviselője, együtt képviselték azt a Bihart, mely bennük elmúlni készült. 1900-ban Szilágyi, 1902-ben Schlauch és Tisza egymás után költöztek el az élők sorából. Üj nemzedékek új embereket hoztak; Nagyváradnak is új eszmék, új apostolok kellettek.
A gyorsan fejlődő város társadalmában az újraébredő katolikus egyház hatalmas arányokban szervezkedő zsidósággal találta magát szemben.
Lakos Lajos kimutatása szerint a váradi zsidóság nagy mértékben kivette részét abból a munkából, mely Váradot fellendítette és ahhoz képest követelte a maga elismerését. Első megtelepedésükre még a katonai kormányzat adott engedélyt Váralján, ahol 1785-ben zsidó hitközség alakult, mely saját bírái alatt élt, Mihály bíró (1740) volt az őse a patrícius zsidók között is előkelővé lett Mihelfy családnak, mely később a város
életében vezető szerepet vitt és az angol konzulátust megszerezte. Nagynevű orvosokat adott a Váradon megtelepedett Grósz család, melynek őse, Grósz Frigyes (1798— 1858) 1830-ban Váradon sajátjából szemgyógyintézetet alapított. Annak lett hírneves vezetőjévé Grósz Albert (1819— 1901) és ennek volt a fia Grósz Emil budapesti szemész-professzor. A velük rokon Wertheimstein család egyik sarját Váradról Rothschild lord vette feleségül.
A váradi zsidóság 1785-től 1900-ig 60-ról 12.000 főre szaporodott; a növekedés Galícia felől történt beszivárgás útján történt, de a keleti zsidóságnak ez a térfoglalása mindaddig nem keltett feltűnést, amíg az a liberális nemzedék élt és uralkodott, mely a zsidóság egyenjogúsítását eszközölte. A zsidóság a szabad pályákat, az ipar és kereskedelem terét özönlötte el, az anyagiakban magának szerezte meg az elsőséget. Már akkor szembe lehetett állítani egymással a csendes, hanyatló
keresztény Olaszit és a hatalmas arányokban fejlődő, amerikaias Újvárost, hol a zsidó társadalom hatalma érvényesült.
A balparti rész a radikálizmus hajóján ismeretlen célok felé törekedett. Feszült vitorlákkal közeledett Várad új tavasza; rikkancsok hirdették jövetelét, mert öt napilap vetélkedett abban, hogy kié legyen az utca, kié legyen a nép, kié legyen a jövő. A konzervatív keresztények Olasziból egyre nagyobb aggodalommal látták a növekvő ellentétet, a katolikusok
azt, hogy a hullámok ellenük fordulnak: az egyház és a püspök
ellen. Egy Debrecenből Váradra vetődött fiatal hírlapírónak, a református Ady Endrének 1901-ben már fogságot kellett szenvednie azért, mert a váradi kanonoksorról sértő cikket írt.
Ö maga csodálkozott a legjobban ezen az eljáráson; nem értette a dolgot, mert idegen helyről vándorolt a patinás városba, hol még a szabadkőműves páholyt is Szent Lászlóról neveztékel (1872.).
Szatmárról jött, ahol Jakubovics-Jászi Oszkárnak és Kohn Kun Bélának volt az iskolatársa, kik egymást követték a radikális forradalom irányításában. Debrecenben csak a magyar
vidékiességet látta, de romantikus érzülete ellenére is nehezen szokott hozzá Nagyvárad levegőjéhez. A „pakfonvárosban“ csak a felszínen csillogó ,,pakfont” látta és nem vette észre a felszín alatt létező, százados hagyományokra épült fejlődést; nem érezte Bihar levegőjét, mint a református Arany János.
A romantikus lelkű Ady radikális barátainak nemzetköziségében látta Váradot; abban kereste az új, a hanyatló nemzet kötelékeitől megszabadult jövő útjait.
Alig érthetnénk meg Ady egyéniségét, ha nem látnánk a különbséget a puritán és parasztos Debrecen és a tündöklőfényben ragyogó, palotasoros, aszfaltba öltözött, amerikai méretekben fejlődő és gazdagodó Nagyvárad között, mely a falu egyszerű lelkét elkapta és ellenállhatatlan erővel vitte a látszat színpompái felé.
Olyan erővel tört fel akkor Váradban Biharország kincseinek haszna és a haladás öntudata, hogy Várady Zsigmond ügyvéd elérkezettnek hitte az időt arra, hogy a nagyváradi László páholy testvérei előtt és annak kiadványaiban a huszadik század egész Magyarországának programmot adjon. Programmként (Társadalmi programm. I— III. A László Király
Páholy Könyvtára. Nagyvárad, 1900— 1902) az ősi Várad fejlődésétől eltérőleg, a katolikus püspökséggel, a protestáns rendekkel, a kialakuló városi polgársággal, a lassan érvényesülő, de fölötte konzervatív románság felfogásával ellentétbena jövő fejlődés részére a váradí radikálisoknak, a lakosság töredékének programmját írta elő: az egyházi vagyon eltörlését,
az ingyenes és világi jellegű oktatás bevezetését, a hitbizományok és nemesi előjogok megszüntetését, az egész vonalon szabad gondolkodást. Ömaga Tisza hívének vallotta magát, de Tisza háta mögül tartott beszédei, kiadott munkái a hősök alkonyáról és Martinovicsról a nemzeti eszmének, a magyarság történelmi múltjának és fennmaradásának üzentek hadat azzal, hogy a múlt szilárd alapját eltaszították és új, ki nem próbált, idegen szellemű kísérletezést követeltek. Az a forradalmi mozgalom, melyet a huszadik század elején Váradon megindulni látunk, vakító reflektor fényét vetette a haladás útjára és feltartózhatatlanul nyomult előre a bihari Tisza István, a románoktól megszállt Nagyvárad és a történelmi Magyarország tetemein keresztül Moszkva és a trianoni Magyarország felé. A pesti radikális mozgalom és annak forradalma csak szerény köznapi kópiája volt annak a nagy szellemi forradalomnak, amely Váradról Párizst és Moszkvát, a Párizsba indult Adyt és ennek Moszkvából jött tanítványát, Kun Bélát kapcsolta össze.
Akik a nap felé emelkedő, magát halálrazúzó Várad tragédiájából hasznot húztak: a románok egyformán gyűlölték a zsidóságot és a nemességet; az aláaknázott múlt összeomlásával erőtlenül hullott kezükbe mindaz, ami a magyar államé volt és amit a magyar államból a radikálisok, marxisták és kommunisták a nemzet ellen harcolva kisajátítottak.
A zsidó Várady Zsigmondnak halvány fogalma sem volt
arról, hogy reformjainak milyen következményei lesznek, mikor az egész magyar múltnak, a nemzeti hagyományoknak, az egyháznak és Szent Lászlónak hadat üzent. De nem volt Fleischer—Somló Bódognak, a nagyváradi királyi jogakadémia professzorának (1903— 1905) sem, aki Váradra érkezve nyomban Várady mellé állott és eszméinek apostolává lett. A harc a Szent László páholyból a katolikus jellegű királyi akadémiára költözött át és kitört a Somló-botrány, mely az egész országot izgalomba hozta. Mindenki Várad felé tekintett, honnan egy új, modern világ, a haladás, az új század szekere készült előrobogni az úton, melyet maradi emberek, a múlt árnyai kereszteztek. A váradi radikálisok mindenkit a szabadság színeibe öltöztetett programmjuk támogatására szólítottak és a mindenki között volt két ember, akinek nevét alig lehetne Várady Zsigmond Váradjától elválasztani.
Ady Endre volt az egyik, aki Szent László váradi egyházának és kanonokjainak leszólása miatt börtönt szenvedett ésbosszújában Tisza — vagy inkább a Tiszák — lapjától (Szabadság) a váradi radikálisok lapjához (Nagyváradi Napló) állott át. A ,,peceparti Párizs“ magas értelmi és művészeti élete, avilág fényei ellenállhatatlan erővel vonzották és vitték őt a gyorsabb és merészebb haladás felé, melynek apostolai és vértanúi, a valóságban diktátorai, Várady Zsigmond és Somló Bódog voltak. Már jött is a jutalom és elismerés Tisza István helyett, ki a radikális hírlapírótól a párizsi útra kért anyagi támogatást megtagadta, egy vöröshajú, művelt zsidónő személyében, aki Adyt az igazi Párizsba vitte ki, hol ő maga lakott.
Borongó lelke, a nagy tragédiákat sejtő egyszerű magyar lélek
akkor oszlott meg a földi élvezetek és a végső pusztulás lidércei között és jelent meg a ,.halottak élén“, mint a halálra ítélt magyarság balsorsának hírnöke. Neki már pusztulást jelentett a barátaitól kárhoztatott és leszólt magyar múlt; ő már látnoki erővel vette észre, hogy pusztulást hoz a jövő; mert neki a jövő nem a múlt hagyományaira épített lassú haladást jelentette, hanem azt, melynek képét a holnap vezérei alkották meg.
Somló professzor védelmével (vezércikk a Budapesti Naplóban) országos nevet szerzett magának; ,,a könnyek asszonya“ című verse a Nagyváradi Naplóban) azt a vörös hajú, művelt váradi zsidónőt szerezte meg neki, aki Párizsba vitte (1903).
Mikor két év múlva visszatért, Váradon már életre kelt a holnapot kereső irodalom. A radikális írók és költők hadat üzentek az öregeknek és a múlt helyébe az általok elképzelt jövőt kívánták illeszteni. Metsző kritika tette gúny tárgyává a Szigligeti Társaságot, Nagyvárad akadémiáját, az irodalmi diktátorként beállított, klasszikus nyelvezetű és nagy műveltségű Rádl Ödönt, a kedves régiségekről beszélő, régi szabású öregeket. Nem kis tehetségek állottak össze és adtak ki 1908-ban egy radikális antológiát, mely Holnap nevet viselt és amelynek írói között — „mint alkalmi tömörülés“ , mint váradi új akadémia — ott volt Ady Endre, Babits Mihály. Ez az új és radikális irodalom haladt az élén annak a másik mozgalomnak, mely a tömegekre a marxizmus alakjában és Várady Zsigmond útmutatása szerint gyakorolt hatást.
Az új eszmék közkatonáiként a munkások voltak kiszemelve; vezérük is akadt és ez az a másik név, amelyet Ady neve mellett meg kell említenünk. A zsombolyai születésű, sváb származású Augenstein-Ágoston Péter bíró a prímási nyomdász leányát vette feleségül és ezen az úton lett 1901-ben a
katolikus jellegű királyi jogakadémia professzorává; saját megvallása szerint éppen olyan kevéssé volt zsidó eredetű, mint
ahogy nem volt az Ady sem. Ágoston tartózkodó ember volt, de mikor Somló megjelent, melléje állott, ő vette át a váradi radikálisok és szocialisták vezetését. Somló felületességéhez ő
tette hozzá az alaposságot, szertelenségéhez a nyugodt megalapozást, csapongásához az elérhető eredményeket. Radíkálizmusában olyan messze ment, hogy a László Páholy vezetői saját munkájukat féltették tőle, mire „Bihar4“ címen új, radikálisabb páholyt alakított; annak nagymestereként haladt azután a tömegek élén, amelyek jogokon és kenyeren kívül hatalmat követeltek azoknak, akik azután Váradról, a fényben úszó, nagy méretekben fejlődő Váradról gyújtogatták meg azt a vulkánt, melynek tűzoszlopa félelmes erővel, de ideges nyugtalansággal világította be a Kárpátok medencéjét.
A váradi holnap az akkori Magyarország holnapja lett.