SZÉK ÉS FENÉK

Azt már állítólagos lovasnomád őseink is tudták, hogy egy fenékkel csak egy lovat lehet megülni. Egy műlovarnő esetleg kettőt is, de azokat is csak „megállja“, „hófehér piciny balettcipős“ lábával egyensúlyoz hátukon, miközben azok körbevágtatják a cirkuszi porondot.
A politika porondján székek száguldoznak már hónapok óta, és üres ugyan már nincs köztük, egy ideje mégis mindegyre felbukkan egy-egy újabb, amelyet még nem melegít fenék. De van is forgalom körülöttük, tülekednek a fenekek, lendülnek a bodicsekek, kié legyen a szék. Érdekes módon nemcsak a széktelen fenekek próbálnak ügyesen lehepppenni a szabad ülőalkalmatosságokra, de főleg a már ülők. Hja kérem, akinek nagyon nagy a feneke, annak nem elég egy szék. Akárcsak régen, Karácsony előtt, amikor a régi, különlegesen szépek és szuperintelligensek, valamint túlműveltek három-négyet széket is fenekük alá tereltek, s ezzel megszabadítottak egy csomó embert az aranyérszerző ücsörgéstől, és bokasüllyedéses átcsingózásra kényszerítették őket. De jó is volt az úgy, és jó is ez így, minek szétforgácsolni a székeket, akarom mondani a hatalmat, nem jó az, ha túl sok fenék alatt lappad párnázott fotel, jobb ha néhány fenék tehénkedik csak rajtuk.
Valahol a kulisszák mögött — talán a menazsériában? — gyártják tovább ezeket a székeket, s lökik ki a porondra lambadázni, prédául az éhes fenekeknek, ellátva egy-egy címkével: ilyen szövetség, olyan párt, amolyan liga, amilyen társaság, egylet, klub, kölyökbanda…
Nemrégiben egy ilyen dús fenékhez, ami alatt már vagy öt szék nyiszorgott, recsegett, levett kalapú küldöttség érkezett, hogy vállalná el kisvárosuk diaporáma körének tiszteletbeli elnökivédnöki tisztjét, és írná alá taglistájukat. Az illető ezer örömmel elvállalta, alákanyarította lendületes kézjegyét, és csak a küldöttség távozása után kezdett óvatosan puhatolózni, hogy mi is az a diaporáma. De még mielőtt megtudta volna, már egy újabb küldöttség kopogtatott ajtaján.
Nincs is itt semmi baj, minden olajozottan megy, csak a székek zsörtölődnek időnként, mivelhogy elégedetlenek. Túl keveset, túl kevés súllyal ülnek rajtuk, előfordul, hogy a hozzájuk nagy keservesen bejutó kérelmezők üresen találják őket, mert a fenék éppen valamelyik másik széken kotol, általában sosincs ott, ahol éppen szükség lenne rá. Akárcsak régen… Az igazi baj azonban akkor üt be, ha a fenék egyszerecsak eltűnik. No nem kell mindjárt rosszra gondolni, nem arról van szó, hogy meghalna, még arról sem, hogy megbetegszik — isten ments! — de mondjuk…elutazik… (Ezek a fiúk olyan sokat utaznak mostanában). Ilyenkor aztán egyszerre négy-öt-hat szék marad döntésre hivatott fenék nélkül. S a döntések elmaradnak, a történelem toporog egy helyben…, illetve dehogy! Araszolgat csendesen visszafelé a régi szép idők irányába, amikor — emlékezzünk csak! — egy-egy különösen fejlett segg évtizedekig kotlósodott öt-hat-hét székben, különösen a „mieink“ vezérei közül néhányon, és különösen az állami pirkászcéhben. Duhaj Viktor, Dorci papa, Lajos néni 30—35 évig vezettek lapokat.. . És tudták, hogy ők nem mennek nyugdíjba, és titkon bíztak abban, hogy meg sem halnak. Nos, azóta nyugdíjba mentek… egyelőre…

NEMESS LÁSZLÓ
Népújság, 1990 . május 11.