FÜLÖP GÉZA: SZABADSÁGTÜNDÉR SZÍNEVÁLTOZÁSAI

Hát bizony nem így képzeltük el a Szabadságot. Nem gondoltuk, hogy ennyi bánatot, keserűséget hoz ránk, hogy ennyi alantas emberi indulatot hoz fel a lelkekből. Bizony, a még csak napokat, hónapokat számláló legeslegújabbkori történelmünk lapjait csúnya foltok szennyezik. A hit- és reményvesztésnek ezekben a napjaiban olyan embertársammal is találkoztam, aki végső elkeseredésében — uram bocsá’ — azt mondta, ennél a régi rendszer is jobb volt.
Hadd idézzem — nem vigasztalásul, hanem azért, hogy segítsen nekünk a dolgokat a helyükre tenni — Macaulay-t, a múlt század nagy angol történészét és esszéíróját. Miltonról írt esszéjében a szabadságot Ariosto tündéréhez hasonlítja, „aki természetének valamely rejtelmes törvénye által arra van kárhoztatva, hogy bizonyos időszakokban rút és mérges kígyó alakjában mutatkozzék. Azok, akik elváltozásának ez ideje alatt megbántották, örökre el voltak zárva az áldásokból, melyeket tündér mivoltában osztogatott. Azok előtt azonban, akik utálatos külseje ellenére is megkönyörültek rajta és védelembe vették, később aztán a maga szépséges alakjában jelent meg, nyomon kísérte őket, teljesítette minden vágyukat… Ilyen tündér a szabadság is.“ Alább azután még ezt írja: „A bajok ellen, melyeket minden újonnan szerzett szabadság előidéz, csak egy orvosság van és ez az orvosság a szabadság. Midőn egy fogoly először lép ki börtönéből, nem bírja el a napvilágot, nem tudja megkülönböztetni a színeket és nem tudja felismerni az arcokat. A gyógyítás azonban nem az, hogy vissza kell vinni tömlöcébe, hanem, hogy hozzá kell szoktatni a nap sugaraihoz. Az igazság és szabadság csillogása előszörre kápráztathatja és megvakíthatja a nemzeteket, amelyek félig megvakultak a szolgaság házában. De csak hadd nézzenek beléje, és hamarosan képesek lesznek az elviselésére. Egy pár év és az emberek észre térnek… Az igazság szétszórt elemei megszűnnek viaskodni egymással és kezdenek összetömörülni. És végül is a jog és a rend szervezete áll elő a káoszból.“ Jó volna eszünkbe s szívünkbe vésni Macaulay szavait.

Népújság, 1990. május 15.