2022. július 2-án, szombaton, az Ezer Székely Leány Napján tartott megnyitó beszédében Korodi Attila, Csíkszereda polgármestere megemlékezett a találkozók 1991-es újrakezdéséről, megemlítve László Pál akkori polgármestert és csapatát. Akkor, az elöljáró után, a csapatból én beszéltem, és harminc év távlatából, teljesen más körülmények között, érdemes visszatekinteni, hogy mit is mondtam a csíksomlyói templom udvarán felállított, nyírfaágakkal díszített egyszerű színpadról:

“Tisztelt egybegyűltek! Kedves ezer, kétezer vagy ki tudja hányezer székely lány és fiú az egész Székelyföldről!
Rám hárul az a megtisztelő kötelesség, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség csíki szervezetének a nevében szeretettel köszöntsek mindenkit, aki eljött ősi zarándokhelyünkre, ahol minden kő, minden fa és talán minden fűszál a történelmünkről beszél.
És ebben a történelemben ott van az a hatvan esztendővel ezelőtti nap, 1931. július 7-e, amikor nemes kezdeményezés eredményeként 1600 székely lány gyűlt össze ugyanitt, hogy hitet tegyen őseinek vallása, szokásai, viselete mellett. Hogy elkötelezze magát: Csíksomlyó lelke-lángja nem alszik ki, és átsüvölthetnek bármilyen kegyetlen szelek, e láng lobogását átmenti utódainak, átmenti a jövőnek.
És lám, annyi kegyetlen vad vihar, annyi térdrekényszerítés, megaláztatás, üldöztetés után most megint itt vagyunk mi, az utódok: egyek vagyunk ugyanabban a nyelvben és egyek vagyunk ugyanabban a ruhában, amelynek színeit képtelen volt kifakítani az idő, jelképeit képtelen volt megtépázni az erőszak, a mindent szürkévé, mindent egybemosni akaró hatalom. Viseletünk itt kavarog, itt hullámzik, itt él körülöttünk és szavak nélkül is üzeni azt: van múltunk, van jelenünk és lesz jövőnk!
Lesz jövőnk és itt lesz a jövőnk! Hittünk és hinnünk kell benne. Hinnünk kell e földben, hinnünk kell szokásainkban, hagyományainkban, színeinkben, ruháinkban. Hinnünk kell ünnepeinkben, amikor hangos szóval kimondjuk mindazt, amit érzünk: itt voltunk, itt vagyunk és itt leszünk, senki kárára és senki ellenére, egy olyan országban, egy olyan Európában, egy olyan világban, ahol helye van a nyelvünknek, ahol helye van sajátosságainknak, ahol bármikor kimondhatjuk: igen, itthon vagyunk és itt vagyunk itthon, ez a föld a mi örök földünk és mitőlünk elszakíthatatlan!
Kedves ezer, többezer székely lány és fiú Háromszékről, Udvarhelyről, Gyergyóból, a Nyárád mentéről, Csíkból, kedves vendégeink!
Tudom, még néhány óra és a színes ősi viselet visszakerül a szekrénybe, a komódba, holnap már a blúzokról, az ingekről, a farmerekről, a sportcipőkről aligha lehet megmondani, hogy ki a székely fiú és a székely lány, és ki nem. A hétköznapok, a divat, a kényelem óhatatlanul kéri a magáét és jól is van ez így: nem baj az, hogy akárcsak legszentebb érzéseinket, legszentebb szavainkat, ezeket is csak ünnepi alkalmakkor vesszük elő, hiszen másként hamar megkopnának, talán szokványossá is válnának és veszítenének jelkép erejükből. De e ruháinkat levéve tudnunk kell, hogy vannak, tudnunk kell, hogy a mieink voltak és azok is maradnak nemzedékeken át. Tudnunk kell azt, hogyha képesek voltunk megőrizni a diktatúra fojtogató fenyegetőzésében, akkor képeseknek kell lennünk erre a csírázó demokrácia és a nyugatiasodó civilizáció hullámverésében is, amely mostanig oly sok nép művészetét mosta el.
Én hiszem, hogy képesek vagyunk erre. Hitem és meggyőződésem: úgy tudunk belépni Európába, hogy nem adjuk fel önmagunkat, hogy értékeinkkel, viseletünkkel gazdagabbá tesszük a magyarságot és sokszínűbbé a világot.
Igen, képes lesz erre a sok-sok ezer székely lány és a sok-sok ezer székely fiú. Képesek leszünk erre mi valamennyien, idősebbek és fiatalabbak, messzehangzó szavunk pedig itt Csíksomlyón lehet akár a szent fogadalmunk is: hitünket, nyelvünket, szokásainkat nem adjuk fel soha, és hordjon minket akár tenyerén az idő, sújtson le reánk akár fenyegető ökle, mi kitartunk, mi maradunk, mi leszünk az a szikla, amely nem porlik, és innen nem vezet el minket egyetlen csillagösvény sem.
Hogyha így gondolkodunk – és így kell gondolkodnunk – akkor lányaink, fiaink, unokáink és dédunokáink sokszor, nagyon sokszor összegyűlnek még itt, a csíksomlyói kolostor udvarán, a csíksomlyói hegyoldalon és ugyanazt az örömet, ugyanazt az együvé tartozást, közösségünknek ugyanazt a megtartó erejét érzik, akárcsak mi.
Adja Isten, hogy így legyen!”

A kezdő kép egy 2009-es felvételem.

Forrás: szerző FB-oldala