Nézem az elmenő nyarat
nyitott ablakok szemszögéből,

hajnaltájt ellibben itt
valami friss levegő,
vissza nem tekint, úgy megy el,

nézem az elmenő nyarat
tetők, kupáscserepek, kémények
felől, a ház ki se hűlt reggelig,

a csigák szerint fényes
az út, amerre jártak,

füvek hajladoztak
teljesen hiábavalóan,
senki észre sem vette,

a létrák belefáradtak
az álldogálásba, ezért
támaszkodtak neki a falaknak,

víz locsogott, volt úgy,
spriccelt is, mert
látta, valaki kedvét
leli benne,

időnként egykedvűen
szél fújdogált valamerről,

inget, hófehér blúzokat
nem lobogtatott, csak
ottfelejtett, tépett plakátot,

a bogarak ki sem fogynak
a panaszkodásból, sokan
nem néznek a lábuk elé,

akár a ludak nyaka, megnyúlt
a pertli a hozentrágban,

földig hajoltak termő
ágak az utak martjain, por
lepte be az érett szilvát,

hiába koppant az alma, dió, majd
hoznak mást helyettük
messziről,

lesz minden
a nikkeles kosárban tél idején is,

mikor egy sárga
kicsi pénzért tied lehet
a romlott erkölcsű tolókocsi,

nézem az elmenő nyarat
a magam szemszögéből,

sárga levelek hullanak
cipőmre, jönnek a sívó,
nyugtalan szelek, de
nem látni sehol egy árva
szélkakast a házak
tetején.

Forrás: Jöttem, hogy lássalak. MEK