Ez a hajnal jutott nékünk, Nadír mélyéről érkező
kócsagszárnyú fénycsónakom? (Választ sem vár a kérdező.)
A nyár fénytetői alá érkezünk meg fedélzetén
az álomnak, harmatokban bukdácsolva intesz felém.
Vágyak galambgyöngy hajnalán e lélek-öböl mit kínál,
hová hív a láthatárra felröppenő fehér sirály?
Hajnalpír vizébe ugrik egy csíz, lány-combú fűz zenére lép,
égre rúgtat Héliosz is, s a dombokról ködöt letép.
Dalt éneklő gerincedre néma mámor árnya szakad,
ernyedő ujjal kibontom várakozó vágyaidat.

Bakelit lemezen biccen a tű, vázánk virágai
hangokba csobbanva hullnak. – Magányomból kiáltani?
Mondani akartam csendes szóval csak, hogy nem vagy velem,
mögöttem fénytelen csónak, öböl fogságában pihen.

Hogyan jött ez az üzenet? Galambbal, kocsin, távirat
gyanánt? S mily távolból üzen? A magány megint rámvirradt.
A társtalan szerelem bánt, fénybe tűnő meztelen hát
maradt utánad. A kertben még meleg lenvásznú nyugágy
térdel a törékeny mába. Csak mondom a délutánba,
hogy a ma csillanó vizén hold-pupillájú magányba
hullok. Ökörnyált ezüstöz ez a tériszonyú álom:
gyönyörű, pézsmaillatú virág bomlik tüskés száron.

Tavirózsa levelein lépkedő részeg atléta
vagyok, fénycsóvák szigonya, sors kezében pasztellkréta –
– vászon hozzá a Mindenség -, két lábon vánszorgó titok.
Csak elmondani akartam, örökre rád hasonlítok.
Anyádnak szemével, apám dacával társam lehetnél,
s így te rám hasonlítanál. Jaj, csak egyszer felnevetnél
közelemben. Csak a magány áhíthat ekkora csodát:
a magával szembejövő lélek pontos másolatát.

Neved áldás havában ég, megérett csípőd kibuggyan
vágy-vékony levelek közül. Hajnalcsillag-bódulatban
iramlik feléd magánnyal ölelkezve a férfi-hit,
lángoló pille-glória, mámoros méh tánca kering
szemérmed fölött ittasan, barna testedet kibontják
ruhádból izzó ujjaim. Járatod velem a bolondját…

Nem másért, csupán magadért, s érettem, hogy legyen örök
élet, és ne visszhangtalan, néma Űrbe sikoltó rög.
E keserédes szégyennel, mint rég eltévedt pilóta,
nem vagyok csak gyarló ember, kinek álmait kioltja
újra az est csönd-visszfényű bizonyossága: hiányzol.
Indulnék feléd, de lábam térdig elmúlásban gázol…

Elmondani ezt akartam… Az égen glédában állnak
a csillagok. Halk zene szól. Meg-meg rezzennek az árnyak.
Távolról kabóca zenget, fájón, kimondhatatlanul
magányosan. Dohányvirág illatával homályba fúl
a vonat füttye, s a kertben éber törökkontyok tövén
egy arany fátyolka serken, és glóriát repül fölénk.
Hátamat a földnek vetve, Tejútra bámulok nagyon.
Két hullócsillag íve közt csak tűnődöm, hallgatagon.

2022. július 7.