MIT LÁTNI A VONAT ABLAKÁBÓL?

Ezer és egy villanó kép

A pályaudvar környéke néhány száz lépésnyire olyan, mint London és Kutyabagos, Nápoly és Soroksár együtt. Füst és köd, gépkocsitábor, remek disznóbőr bőröndök, s a járdaszélen egy öreg, bugyros parasztbanya, aki fájós lábát kuruzsolja. Fagylalt- és cukorka-árus rikoltoz, sárga ruhás, fekete hajú lány pergő olaszsággal áradoz édes anyanyelvén, s a környéki sváb lányok méltósággal riszálják habfehér, keményre vasalt szoknyáikat.
Benn, a vasúti kocsiban, pólyásbaba boldog várakozással fekszik a pamlagon, mintha már előre tudná, micsoda édes ringatódzás kezdődik itt a számára. A felnőttek kevésbé nyugodtak. Néger és amerikai, perzsa és magyar egyformán nyugtalanul jár-kel a vonat indulásáig. Nemzetközi kocsi. Még valahol Konstantinápolyból, vagy Szófiából indították el, s megy, megy, talán az Északi Sarkig. Az emberek arca komoly, zárt. Aki ma messzire utazik, az mind életbevágóan fontos családi, vagy életbevágóan fontos üzleti, vagy életbevágóan fontos egészségi okból ül vonatra. Mihelyt azonban a vonat elindult, a kíváncsiság, a gyermekes érdeklődés mindenkin úrrá lesz, s az a boldogabb, aki a vonat ablakánál kapott helyet, hátha az elröppenő élet szépségéből megnyílik valami a számára.Mi az, amit a vonat ablakából látni lehet, míg országokon robogunk keresztül ?
Legelőször is egy fehér pillangót látunk. Egészség. Ezt tartja a néphit. Azután egy citromsárga lepkét pillantunk meg. Erről meg azt mondják: betegséget jelent. Szóval, egészség és betegség egyszerre.

Látunk egy piros labdát a levegőben. Babos ruhában kövér nők a vasárnapi szegény-lakás konyhájának ajtajában, mint kövér potykák. Fehér mákvirág-mezők, rózsaszín lucernavirág-mezők. Kék búzavirág, piros pipacs, lila harangvirág tarkítja a búza, a rozs vízszín tengerét, a fű smaragd szőnyegét. Fekete tóban fehér kacsa úszik, fehér, szikes vízben fekete víziszárnyas lebeg.
Nálunk már elérett az eper, a málna, a fekete cseresznye már megpuhult, barack sárgul a fán. Mennél tovább nyargal a vonat, annál hűvösebb színek tünedeznek föl. A határon túl még alig érett a földieper, s valószínűtlenül rózsaszínű a cseresznye. A patakok fémes-hideg színűek. Komló fut föl a karókra. Csönd és elhagyottság mindenütt. Kevés állat, kevés ember. Ha egy kecskét, vagy pulykát, vagy egy fecskét lát az ember, már esemény. Itt-ott egy szemvillanásnyi ideig öreg embert látunk bandukolni elhagyott kisváros tiszta utcácskájában. Zsindelyes, vörös fedelű házak, mint pikkelyes, nagy halak pislognak apró ablakszemükkel. Általában a vonatból kísértetiesen érezzük a tengerfenék emlékképét. A hullámzó gabona, a völgyek, a dombok, a némaság, a pikkelyes házfedelek mind arra emlékeztetnek. Itt-ott egy-egy méltóságosabb úszó repülőgép a fényes napsütésben még élesebbé teszi a hatást.
Most Prága mellett – meglepetésszerűen – egy nyárilakot pillantunk meg, amely kiragad ebből a tengeri képből. Egy óriás kő-elefánt a ház. Ebben emberek laknak, vagy szórakoznak, vagy tanulnak, de mindenesetre használati célokra készült. Négylábú elefánt, hatalmas fülekkel, ormánnyal, farokkal. Szemei ablakok. Csak néhány másodpercre látjuk. Nem értjük. De mindenesetre meggondolkoztat. Mi az, ami embereket arra késztet, hogy egy házat elefánt alakúra építsenek? Az emberi lélek még mindig a legnagyobb talány ezen a földön.
Németországban cédruserdők, iróniának. Ebből készül az irón. Olyanok a hatalmas szálfák, mintha óriások irónjai volnának. Mihelyt átléptük a német határt, mintha az égbolt is komorabbá-komolyabbá válna hirtelenül. Szigorú rend, tisztaság mindenütt. Gyermeknek érezzük magunkat, akinek félni kell, hátha valami olyast követtünk el, vagy fogunk elkövetni, amiért fenyítés jár.

A legbátrabb, legszabadabb szellem is érzi ezt. Mindenki szurkol egy kicsit. Nem történik semmi baj. A vonat robog tovább, keresztül Drezda városán, a házak között. A vasút menti házak falai már egészen feketék a sok vonatfüsttől. Néhányan kendőket lobogtatnak az ablakokból. Évek óta ez mindennapi szórakozásuk. Még nem unták meg. Ahány vonat elhalad előttük, annak mind integetnek. Németországban rengeteg a virág. A városok közelében minden négyzetcentiméternyi területen virág, növény. Itt most virágzik a hársfa. Nálunk már régen elvirult.
Följebb, Rügen szigetén az akácfák virágzanak. Fehér az egész sziget. De nem illatos. Itt az akácvirágnak felényire sincs olyan illata, mint nálunk. Németországban a gyárkémények olyan félelmetesek, mint égnek álló füstölgő ágyúcsövek. Sassnitznál a vonat befut a hajóra. Ötórás tengeri út, az ár és apály nélküli Balti-tengeren. Azután Svédország. Zöld, zöld, zöld. És hűvös. Semmi színes virág a tájban. Csak fa, fa, fa mindenütt. Gyufaerdők. A házak is mind fából valók a vidéken. Ha itt egy égő gyufát kidobnak a vonat ablakon, bajt csinálhat. De senki se dob ki égő gyufát. Fegyelem és rend van. Nem kell félni. Negyvenöt órás utazás után végre befut a ragyogóan tiszta villamosvonat Stockholmba, a világ egyik legszebb városába.

Pesti Hírlap, 1934. július 5.