FARAGÓ PROFESSZOR ÚR ESETE A GICCSEL

Első felvonás. Színhely: Budapest, illetve Buda, a Mátyás-templom mellett sorakozó sátrak egyike. A professzor úr megdöbbenve „fedezi fel“, hogy ott korondi giccset kínálnak: dukkóval festett és egy kis langyos vízzel feláztatható pirosvirágos edényeket, a népművészeti giccs égbekiáltó példányait.
A boltvezető nem korondi, csak kereskedik. Miért árulja ezeket a giccseket? A vásárlók igényeihez igazodik, válaszolja szemtelenül.
Kérdés: Csak ott található efféle giccs?
Ugyan. Azok a „korondi edények“, melyeket ott ő árul, a bolhapiacokon százszámra találhatók a legigénytelenebb árusítóknál. A legolcsóbb portékát vásárolják össze, mert ez felel meg nekik: a tíz lejes hamutálcát húsz, esetleg harminc forintért sózzák a vevőre.

Második felvonás. A profeszszor úr dohogva szállására siet, ott táskájába, mely öblös, néhány magával hozott korondi remekművet rak, és ki találja ki, milyen céllal, ugyanazokkal az átszállásokkal, visszasiet a Várba. Feltételezése: ha abban a sátorban tisztes kereskedelmi haszonnal ilyen kerámiát árusítanának, akkor azt a vevők valósággal megrohamoznák.
A professzor úr jó szándékkal meg akarja magyarázni az árusnak, hogy ilyen korondi kerámiát kellene kínálnia a világ minden tájáról ide sereglő turistáknak. De az árus felhergelődve utasítja vissza. Ő, úgymond, semmit sem hajlandó vásárolni, röhej, mi? — a professzor úrtól. Ezért rá se néz a portékára. Egyébként: — Ki maga? Mi köze magának a korondi kerámiához? Milyen alapon szól bele az én üzletembe?! Semmi közöm, sem magához, sem a portékához, érti?! Kizárólag azt árulok, ami nekem tetszik, világos?!

Faragó professzor: — Arra a magyarázkodási kísérletemre, hogy a korondi kerámiát mégsem ezzel a kínálattal kellene képviselnie, az akadékoskodó és gügye műkedvelőnek kijáró, lenéző mosollyal válaszolt. Afelől megnyugtatott, hogy portékája megfelelő művészi ellenőrzés (!) után került piacra, de azt már nem árulta el, hogy ki, mi s hogyan ellenőrizte.

Harmadik és utolsó felvonás. A professzor úr behúzott nyakkal, leforrázva tért vissza (táskájában a mintaként kínált korondi remekkel!), és — mit tehetett volna? — írt egy kis jegyzetet, melyet eljuttatott a budapesti lapok egyikéhez, s amelyből, engedelmével, ez a kis szöveg is táplálkozik… A jegyzet következtetése megszívlelendő: „Minden nép és nemzet jogosan vigyáz arra, hogy a lehető legjobb áruját kínálja külföldi vevőinek. A felelősség megsokszorozódik, ha népművészetről van szó, hiszen ez nemcsak technikai színvonal kérdése, hanem egy nép lelkét, évszázadokon-évezredeken át kialakult nemzeti ízlését képviseli, és ezt nincs joga egyetlen kontárnak sem kénye-kedve szerint meghamisítani.
A Mátyás-templom melletti sátrakban árulnak még, magyarországi kerámiát, lószőrből font ékszereket, hímzéseket, bőrdíszműveket, bicskákat, népi hangszereket, valódi ékszereket és így tovább: valamennyi műfajának remeke. És mindezek között a Korondról szállított giccs és vásári bóvli. De milyen áron? Ami Korondon tíz-tizenöt lejt ér, az itt százötben-kétszáz forint. Egy nagy piros dukkós váza, amely otthon kétszáz lejbe kerülne, itt árcédulája szerint leszállított áron, háromezer helyett csekély kétezerötszáz forintért hozzáférhető. Milyen tisztes kereskedelmi kulcs alapján nőnek meg így ezek az árak? Ki gerjeszti vele az inflációt? Ki tollasodik belőle?
Nemzeti tisztességünk nevében tiltakozom az ellen, hogy a kelet-európai kultúra egyik patinás és mégis modern gyújtópontján, a Mátyás-templom tövében ezzel a korondi kerámiával járassuk le magunkat a világ szemében. Románia és Magyarország kétségtelenül legnagyobb, és a legkiválóbbak közé tartozó magyar fazekasközpontja megérdemelné, hogy maga nyisson itt valamilyen szövetkezeti sátrat, és tisztes áron azt a kerámiát kínálja, amely a szakemberek véleménye szerint méltó módon képviseli a korondi fazekasságot és a magyar népművészetet.“
A tragikomédia utólagos poénja: a 13. árcsói cserépvásáron a zsűri megjelenésekor némelyek hirtelen eltüntették a standjukról a pirosat. A szakemberek elvonulása után ismét elővették — hiszen a vásárlónak ez kell. Kérik!
Van itt még baj, feleim, bőven. Tanulni kell még az ízlést is, sok más egyéb mellett. Dr. Faragó József tanár úrnak még sok bosszúsága leend. S nemcsak neki.

Népújság, 1990. augusztus 24.