Tekintettel arra, hogy bevett szokás
minden tájon a meghalás,
korunkhoz illő, nyomós okkal
nekem is engedélyezett,
persze, betartva a követelményeket,
előbb kezet mosok védjegyes porokkal,
majd állítható ágyba fekszem,
miután eldobtam a cigarettát,
mert nagy hangsúlyt helyezek
a nemdohányzók védelmére,
s azt a furcsa formájú szilvát
ellököm magamtól, mely esetleg
összenyomva a jóerkölcsbe ütközik,
ha az eu nagyon akarja,
manapság nem lehet tudni,
kinek meddig ér a karja,
gondoltam arra is, előbb bevallom,
a spanyol bikának drukkoltam
mindég, amikor azt a vörös posztót
elővették, néhány embert ki nem állhatok,
egészen pontosan, nem tolerálok,
mert szerintem rosszabbak ők,
mint az állatok, bár leszögezték az elején,
az eu-s támogatás két dollár per nap,
per tehén,
persze, én
azért márkatudatos vagyok, sajnos,
kissé árérzékeny is, mert
láthatta jól, aki ismert,
anyagi helyzetem hepehupás,
kiszámíthatatlan,
sokszor nem nézem, meddig ér a paplan,
ismert tény,
tudnék rajzolni valami szépet magamról
is, mert én
leszoktam rég az ittas vezetésről,
betartok minden számozott szabályt,
ha tudom, megnyomták a gombot,
esetleg az okoz néha gondot,
ha egy papír nem lett aláírva, kizárólag
elektronikus nyugtát követelek
az orvostól is, ki által halálom
meg lesz állapítva,
hadd rágja őt a méreg,
e csúnya mondatok miatt,
engem is olykor esz meg,
amikor látom
a nagy plakáton
az ember csupán illusztráció,
hogy lássák, ő egy vevő,
az érdekorientált világ célkeresztjén,
tessék? Hogy engem mit érdekel,
ha úgyis meghalok,
panasszal mit érek el?
Hát semmit, mindez csupán egy ének,
búcsúdal arról, milyen szépek
az uniós követelmények,
tudom, az voltam itt, a földön, vendég,
de azért még visszaszólok,
a spanyol bikának drukkoltam mindég.

Forrás: Mediterrán sóhajtások. MEK