AZ „ATYÁK VÉTKÉT” A FIAKBAN?

És az unokákban? Dédunokákban? Nemcsak harmad- és negyedíziglen, hanem hetedíziglen, netán örökre? Miért, urak, miért?
Én 1946-ban születtem, a fiam 1971-ben, a lányaim ’74-ben és ’77-ben. (Unokám még nincs, de nem évek kérdése.) Mit vétettünk mi ellenetek, felebarátaim? (Ha azok vagytok…) Mi döntöttünk negyvenben Bécsben? Netalán atyáink, esetleg nagyatyáink? Vagy maga a Jóisten, akit most „doronggal le kell ütni?!
Fasisztának szült az anyánk? Direkt horthystának születtünk? (Már elnézést, mi az a horthyzmus?) Irredenták a dédjeink, s a dédunokáink is azok lesznek, igen? Mert direkt így volnánk programálva? Ha ez biológiai determináltság, akkor kár a rágalom fekete tintájáért, akkor jobb, ha mindünket lemészároltok, kormányrendelet, elnöki ukáz alapján, esetleg a parlament kétharmados többségével vagy egyhangú szavazatával, hiszen úgy mozgatjátok, mint bábukat, a szegény honatyákat.
Mindezt nem neked mondom, gyermekkori barátom. Te félreharangozott lelkületű cimborám, sorstársam itt, Erdélyben, s mért ne mondanám ki, bár mostanság nem divat: testvérem az elesettségben, a félrevezetettségben, a kisemmizésben. Ládd-e, ezek az urak azok, akik akkor azok az elvtársak voltak. Csak a cégér változott, a bunda, alatta ugyanaz a farkas vicsorog. Nem téged szólongatlak most, barátom, mert Te, remélem, nem ülsz fel még egyszer ezeknek.
Ezt itt én a valódi fasisztáknak, az igazi hétpróbás gonosz ostobáknak mondom, a gazembereknek — bár tudom, hiába. Őket egyáltalán nem érdekli az én véleményem, az én létem, mert engem ellenségnek tartanak, hasztalan mondom Ábellel, hogy nem fogadom el ellenségnek — ezek engem ki akarnak nyírni, minden utódommal egyetemben, hogy még irmagam se maradjon. És mégis mondom nekik mert másként nem védekezhetek, hiszen ha magam is dorongot ragadnék, ezzel elismerném a „módszerüket“ – szentesíteném a gonoszságukat.
Meg kell mondanom nekik, az elvtárs uraknak, hogy új Európát rázza a kacaj és a zokoghatnék, látva, mit művelnek. Hogy ez egy tragikomédia, ha tudják, mi az.
Mert az a szélmalomharc, amelyet a bécsi döntés és a magyar irredentizmus ellen oly vehemenciával vittek, mint egykor az „osztályharcot“, haha, ti elvakult dühöngök —, ez komikus, nevetséges. Tiszta röhej.
Ugyanakkor mélységesen tragikus, siratnivaló, szomorú. Nem csupán a számunkra az, hanem rátok nézve, fiaitokra, lányaitokra, akik már nem veszik be a maszlagot — s unokáitokra is.
Hogy a huszadik század végén ilyen alpári dolgok vannak.
Hogy az ember lehet még ilyen primitív, 1990-ben.
A történelmi fantomokkal való hadakozás arra való, hogy eltereljék a nép figyelmét a valós kérdésekről, hogy ellopták, kisajátították fiaink/fiaitok forradalmát, a társadalmat egyik helyett a másik diktatúra kebelezi be, visszasüllyesztve abba a mélységes mocsokba és kilátástalanságba, melyben ez idáig senyvedtünk.
„Kinek kell föld? Minek feldúlt határok? Itt megvoltak jól magyarok és románok!“
Ezt a gyergyói Salamon Ernő, a munkatáborba hurcolt költő írta, rég. Ki hitte volna, hogy ismét „időszerű“, mert Ti arról üvöltöztek, hogy megint el akarják venni Erdélyt. A diktátor vörös posztója tovább leng az elhülyített kis réteg vérbenforgó szemei előtt, ugye.
Ki a kardot a határokért?! Határtalan lesz majd a csalódásotok, urak-elvtársak, mikor eloszlik túlfűtött agyatokból a vak bosszú gőze. Mert egyszer csak kijózanodtok ám, semmilyen bódulat nem örök —, kivéve az agyalágyultságot. Dehát Ti okos fickók volnátok, vagy mi a szösz. Fel fogtok ébredni, komák. S rádöbbentek a szélmalomharc hiábavalóságára.
A vicc az lesz benne, hogy addigra a szélmalmotokat is ellopja valaki. Mert mialatt Ti oly vitézül hadakoztok, az elvtársak egy másik csoportja rájött, hogy meg lehet gazdagodni. És ők most ezt csinálják. Ne üssetek hát, még képletesen sem. Mert nem tudni, kinek mi folyik az ereiben. Amiként a nagy filoxéra-járvány után nem maradt ún. régi tiszta fajú szőlő Erdélyben, hanem mind valamiféle új, oltott. Fajilag is testvér harclenne, ha a józanság nem kerekedne felül.
Ha hisztek Istenben, higgyetek az emberben is. És bocsássatok meg magatoknak, mert mi is megbocsájtjuk Nektek, hogy enynyire történelmietlenül kívánjátok előre vinni a haza ügyét; hogy minket akartok kínpadra vonni azért, amiben semmi vétkünk nincsen. Hogy egy népet tesztek felelőssé felelőtlen vezetőinek hibáiért, bűneiért.
A román népnek elégtételt szolgáltatott a történelem, bízzátok a tudósokra a többit. Soha ennyi kontár, botcsinálta, indulatoskodó „tudós“ nem mesterkedett, mint manapság. A „Miklós cár atyuska” idejében sem adtak minden jöttment hirtelen firkásznak azonnal szót és teret.
Ehhez is mindenki ért, akár a mezőgazdasághoz s a sporthoz. Nem veszitek észre a csapdát? Mialatt abban spekuláltok, hogyan kaphatjátok lasszóvégre a kisebbségeket, szépen besétáltok a nektek spéci kigirlandozott demokrác-ketrecbe.
Ébredés, urak! Kifogták a szelet a vitorlátok elől!

Népújság, 1990. szeptember 12.